Megkértem a nagymamát, hogy nézze át a javaslatomat.

Soha nem válaszolt.

Legalábbis én ezt hittem.

A nagymama letett egy levelet az asztalra.

„Válaszoltam, Daniel.”

Kiszáradt a szám.

“Mi?”

„Felajánlottam, hogy finanszírozom a kutatásodat.”

Mereven bámultam.

„Nem. Nem tetted.”

„Háromszor írtam neked.”

Apám lehunyta a szemét.

Nagymama felém csúsztatta a levelet.

Azonnal felismertem a kézírását.

Felajánlotta, hogy biztosít laboratóriumi helyiséget, bemutat a cége kutatócsoportjának, és finanszírozza a további fejlesztést.

Remegni kezdtek a kezeim.

„Ezt sosem kaptam meg.”

„Tudom.”

Ránéztem az apámra.

Nem nézett a szemembe.

Nagymama folytatta.

„Apád elfogta a leveleimet. Azt mondta, hogy visszautasítottad az ajánlatomat.”

Anyám azt suttogta: „Richard csak a családot próbálta egyben tartani.”

A nagymama felé fordult.

„Azzal, hogy félrevezette a saját fiát?”

Apám hirtelen erősen az asztalra nyomta a tenyerét.

„Csatlakoznia kellett volna az üzletemhez!”

Hátraléptem.

Tizenöt év.

Tizenöt éven át azt hittem, hogy a nagymama irreálisnak tartja az ambícióimat.

Küszködtem az elutasított jelentkezésekkel, az ideiglenes munkákkal és a soha nem megfelelő finanszírozást kapó projektekkel.

És mindeközben készségesen segített nekem.

„Miért nem mondtad el?” – kérdeztem tőle.

A szeme megtelt sajnálattal.

„Hittem az apádnak, amikor azt mondta, hogy nem akarsz kapcsolatot tartani a családdal. Mire rájöttem az igazságra, te már a saját életedet rendezted be.”

– Ez nem jelentette azt, hogy nem mondhattad el nekem.

„Tudom.”

Azon az estén először nagymama öregnek látszott.

„Szörnyű hibát követtem el, Daniel. Azt hittem, a béke megőrzése fontosabb, mint szembenézni az igazsággal.”

Apám újra vitatkozni kezdett.

De alig hallottam őt.

A levelet bámultam.

Aztán észrevettem, hogy valami oda van írva alul.

Egy név. Egy név, amire nem számítottam.

Nora Bennett.

A feleségem neve.

– Nora? – suttogtam.

Nagymama figyelmesen nézett rám.

Felnéztem.

„Miért van a feleségem neve ezen a levélen?”

Senki sem válaszolt.

A feleségem, Nora, három évvel korábban halt meg.

Harmincnégy éves volt.

Egy hirtelen agyvérzés elragadta őt tőlünk, mielőtt még felfoghattam volna, mi történik.

Egyik reggel palacsintát sütött Lilyvel.

Másnap estére egy kórházi ágy mellett ültem, fogtam a kezét, miközben a gépek zümmögtek körülötte.

Életemben semmi sem fájt még úgy, mint amikor elveszítettem őt.

Hónapokig úgy ébredtem, hogy nyúlok valaki után, aki nem is volt ott.

Lily hároméves volt.

Néha megkérdezte, hogy mikor jön haza anya.

Néha egyszerűen csak Nora régi kardigánját cipelte a házban, mert még mindig az ő illatát árasztotta.

Most a néhai feleségem nevét bámultam egy tizenöt évvel ezelőtti dokumentumon.

Három évvel azelőtt, hogy egyáltalán találkoztam volna vele.

„Mi köze ehhez az egészhez Norának?”

Nagymama kihúzott egy széket.

„Dániel, ülj le!”

“Nem.”

Ismeretlenül csengett a hangom.

„Mondd el.”

A nagymama Lilyre pillantott.

„Talán négyszemközt kellene folytatnunk ezt a beszélgetést.”

Ezúttal egyszer anyám beleegyezett.

„Igen. Kérem. Nincs ok arra, hogy felbosszantsuk a gyereket.”

Ránéztem.

„A gyerek, akin mindannyian nevettetek?”

Lesütötte a szemét.

Lily felé fordultam.

„Drágám, lenne kedved egy kicsit leülni a könyvtárba? Mrs. Carter hozhat neked egy kis sütit.”

Mrs. Carter régóta a nagymama házvezetőnője volt.

Lily kedvelte őt.

Egy pillanat múlva bólintott.

Elkísértem a könyvtárba, és leültettem a kanapéra.

Mielőtt elmentem, megfogta a kezem.

“Apu?”

„Igen, drágám?”

„Gazdagok vagyunk most?”

A kérdés teljesen váratlanul ért.

Leültem mellé.

„Miért kérdezed?”

Lenézett a ruhájára.

„Mert Vanessa néni azt mondta, hogy az olcsó ruhás embereknek nincs jó jövőjük.”

Újra éreztem, ahogy a frusztráció egyre fokozódik.

De a hangom szelíd maradt.

„Lily, figyelj rám. Attól, hogy valakinek pénze van, még nem lesz jobb másnál.”

Ezt fontolóra vette.

„Akkor miért ad nekünk ennyit a nagymama?”

„Még nem tudom.”

„Muszáj drága ruhákat vennünk?”

Minden ellenére elmosolyodtam.

„Nem, drágám.”