1. RÉSZ

„Ez a terület a tisztek családjainak van fenntartva, nem a sofőröknek” – mondta egy nő, miközben mindenki előtt a zsírfoltos csizmáimra mutatott.

Tizennyolc órát vezettem Chihuahuából, hogy lássam, ahogy a lányom hadnagy lesz a mexikói hadseregben. És még reggel kilenc sem volt, amikor valaki úgy döntött, hogy a kockás ingem és a régi teherautóm miatt kevésbé vagyok apa, mint az öltönyös férfiak.

Nem sértésekkel válaszoltam. Elővettem a meghívót a táskámból, amelyen ez állt: „Alma Ríos Salcedo kadét családja.”

– Ez az én helyem, asszonyom.

A nő a papírra pillantott, majd bocsánatkérés nélkül elsétált. Egy lány kuncogott mögötte. Megigazítottam az ingem gallérját, és Almát kerestem a Hősi Katonai Főiskola udvarán átkelő csoportok között.

Piros International autóm egy távoli parkolóban parkolt, a szervizjárművek mellett. Huszonnégy éves volt, az ajtaja csípőből csattanva csukódott be, a motorja pedig mintha hajnalban köhögött volna. Ennek köszönhetően tudtam fizetni Alma iskoláztatásáért, anyja gyógyszereiért és a házért, ahol még mindig vártak ránk a fényképei.

Ernesto Ríos vagyok. Ötvenhárom éves vagyok, és a jobb térdem egy autóbalesetben eltört. A feleségem, Lucía, három évvel ezelőtt halt meg rákban. Azóta a lányommal megtanultunk telefonon beszélni a műszakok, utazások és a békének hitt csendek között.

-Apu!

Alma megjelent makulátlan egyenruhájában. Odaszaladt hozzám, és olyan szorosan megölelt, hogy elfeledkeztem a lábamban érzett fájdalomról.

– Azt hittem, a lakókocsi miatt itt fogsz ragadni.

–Megtiltottam. Ma fontos találkozóm volt.

Mosolygott, de aztán azonnal a sötét karikáimra nézett.

Aludtál egyáltalán?

– Elég ahhoz, hogy ne horkoljon az eskü alatt.

Megigazította a nyakörvemet, ahogy az anyja szokta, és észrevette a sötét bőr karkötőt, amit a bal csuklómon viseltem. Az egyik végén három fehér öltés volt, és egy kis szó volt rávésve: „VISSZA”.

– Megint Julian bácsi karkötője – mondta.

– Nem veszem le.

– Anya azt mondta, hogy ez volt az egyetlen dolog, amit sikerült megtalálniuk tőle.

Bólintottam. Julián Salcedo, Lucía bátyja, 2005-ben tűnt el a chiapasi Stan hurrikán utáni segélyakciók során. A család értesítést kapott egy feltételezett halálesetről és arról a karkötőről. Alma úgy nőtt fel, hogy hallotta, a nagybátyja embereket mentett, míg mások az árvíz elől menekültek. Talán ezért akart egyenruhát viselni, bár ezt sosem mondta nekem kifejezetten.

– Bárcsak anya itt lenne – mormolta.

– Abban rejlik, amit tanított neked. És abban a szokásodban, hogy még lélegzetvétel közben is kijavítasz.

Nevetett. Mielőtt visszatért volna a társaihoz, kezet rázott velem.

– Ne menj el, mielőtt rám adják a jelvényeket.

– Még akkor sem, ha leszakad az ég.

Miközben helyet kerestem, megtapogattam a kabátomba rejtett sárga borítékot. Lucía adta nekem az utolsó kórházi tartózkodása alatt.

„Amikor Alma képes lesz maga választani, add meg neki” – kérte aztán tőlem.

Soha nem nyitottam ki. Attól féltem, hogy felfedezek benne egy olyan szomorúságot, amit a feleségem már nem tud megmagyarázni nekem. Azon a reggelen úgy döntöttem, hogy a szertartás után odaadom neki.

A zenekar játszani kezdett. A kadétok elfoglalták helyüket a mexikóvárosi napsütésben, mi pedig, családtagjaik, felemeltük a mobiltelefonjainkat. Egy hadosztálytábornok lépett a pulpitusra. Héctor Valdésként mutatták be, aki a különféle segély- és biztonsági műveletekért felelős. Beszélt a fegyelemről, arról, hogy ne hagyjuk el a bajtársainkat, és arról a felelősségről, hogy szembenézzünk a zenével, ha valami baj történik.

A csuklópántomon lógó kézzel hallgattam.

Valdés hirtelen abbahagyta az olvasást.

Egyenesen rám nézett. Tekintete a csuklómra siklott. Két lépést tett a peron széle felé, és mozdulatlanul állt. Egy segédtiszt kérdezett tőle valamit, de ő még csak a fejét sem fordította felé.