Három héttel később Chiapasba utaztunk, Alma szabadnapjain, mielőtt visszatért volna az egységéhez. Chihuahuában hagytam a lakókocsit, és vettem két repülőjegyet.

A hetvennégy éves Norma egy zöld falú házban fogadott minket. Nem tett úgy, mintha minden részletre emlékezne.

„Sok sebesült került a kezembe abban az októberben” – figyelmeztetett minket. „De erre az emberre azért emlékszem, mert folyton a nővére felől kérdezősködött, még akkor is, amikor a saját nevét sem tudta rendesen kiejteni.”

Megmutattam neki a karkötőt. Felismerte a három öltést: Lucía leírta őket a 2019-es levelében. Aztán elővett egy másolatot egy jegyzetből, amit azért őrizgetett, hogy a vészhelyzet után könnyebben azonosíthassa a betegeket. Önmagában ez nem volt elegendő dokumentum, és ezt ő maga is elmagyarázta.

– Itt a H-17-es áthelyezés. Személyazonosító okmányok nélkül érkezett, mert elvesztette a jelvényét és a papírjait az árvíz során. Fejsérülést és lábfertőzést szenvedett. Két nappal később sikerült kimondania, hogy „Julián Salcedo”. Leírtam a nevét, és hogy százados volt.

Alma végighúzta az ujjával a vonalat.

– Értesítették az egységüket?

– Értesítést küldtünk a koordinációs központnak. Nem tudom, hogy megérkezett-e. Órákra szünetelt a kommunikáció, aztán mindent papíralapon intéztek. A felvételi könyvbe a „Julián Salceda” név került, a végén egy másik betűvel.

– Egyetlen levél – mormoltam. – Huszonegy év egyetlen levélért.

– Nem csak ez – felelte Norma. – Voltak olyan áthelyezések, amelyek nem voltak koordinálva, családok kerestek különböző listákon, és olyanok is, akik azt hitték, hogy véget ért a keresés. Az a levél csak egy tévedés volt a sok közül.

Megkérdeztem tőle, mitől féltem órák óta.

– Kijött a kórházból?

Norma lesütötte a szemét.

– Nem. 2005. november 2-án halt meg. A fertőzés súlyosbodott, és a veséi leálltak. Időnként eszméleténél volt. Egyik este megkért, hogy mondjam el Lucíának, hogy megpróbált visszajönni.

Alma sírni kezdett. A jegyzetfüzetre szegeztem a tekintetemet. Nem lesz viszontlátás: Julián túlélte az árvizet, de utolsó napjait a kereső családja nélkül töltötte.

„Hová temették el?” – kérdeztem.

—A városi temetőben, a nyilvántartásban szereplő néven. Az információnak továbbra is fenn kell állnia a levéltárban.

Nem ígért nekünk semmi többet. Megköszöntem neki, hogy válaszolt Lucíának, amikor más ajtók bezárultak. Mielőtt elbúcsúztunk volna, Norma megfogta Alma kezét.

– A nagybátyád nem beszélt hőstettekről. Azt hajtogatta, hogy van egy nővére, aki dühös lesz, ha nem jön vissza.

A lányom megtört nevetésben tört ki.

– Igen. Az én anyám is ilyen volt.

Hónapokig gyűjtöttük a dokumentációt. Jogi tanácsadóval kikértük a kórházi feljegyzéseket és a halotti anyakönyvi kivonatot. Alma beszerezte a rokonsági igazolást. Benyújtottuk az evakuálási listát és a fényképet. Minden egyes lépés további késedelmet jelentett.

A katonai felülvizsgálat során egy tisztviselő a feljegyzések módosítása nélkül javasolta az adófizetést. Azt mondta, hogy a régi dokumentumok javítása túl sokáig tartana.

„Kinek a lelki békéje?” – kérdeztem. „A sógorom halálának dátuma téves, és a családját soha nem értesítették. Nem akarok egy emléktáblát, ami elfedi a hibát.”

Valdés az asztalnál ült. Nem avatkozott közbe, hogy elhallgattasson. Elismerte, hogy eredeti kijelentését felhasználták az előnyére, túllépve azt, amit valójában mondhatott volna.

„2005-ben meg kellett volna kérdőjeleznem ezt a következtetést” – mondta. „És személyesen kellett volna foglalkoznom Lucía aggályaival, amikor azok felmerültek bennem. Nem adhatom vissza nekik azokat az éveket, de hivatalosan is elismerem a mulasztásomat.”

– Tedd meg – felelte Alma. – Ne a neved védelmében. Hogy a következő családnak ne kelljen valakit keresnie egy karkötő miatt.