– Édesanyád megkért, hogy adjam oda neked, ha már eldöntötted, mit kezdj Julian történetével. Három évig őrizgettem. Hamarabb kellett volna megtennem.
– Tudtad, hogy van ott valami?
–Tudtam, hogy édesanyád válaszokat keres. Fogalmam sem volt, mit talált.
Alma óvatosan feltépte a borítót. Egy levél, egy evakuálási lista másolata és egy celofánnal védett fénykép volt benne. A levélben Lucía azt írta, hogy nem szándékozik legendát csinálni a testvéréből, hanem inkább kideríteni, miért nem tudja senki megmondani neki, hová vitték a sebesülteket aznap éjjel.
A lányom felolvasott egy mondatot:
– „Ha ez a keresés fáj neked, abbahagyhatod. De a döntés a tiéd kell legyen, nem azoké a felnőtteké, akik meg akartak védeni téged.”
Könnyes szemekkel nézett rám.
–Huszonhárom éves lettem, apa. Már régen meghozhattam volna a saját döntéseimet.
-Tudom.
Valdés átnézte a listát anélkül, hogy az eredetiekhez hozzányúlt volna. Áthúzott nevek és kézzel írott számok között egy sor jelent meg: „Férfi azonosító nélkül, áthelyezés H-17, elsősegélynyújtó állomás, Huixtla.” Az egyik oldalon Lucía három fehér öltést húzott, ugyanolyanokat, mint amilyenek a karkötőmen voltak.
– Összefüggésbe hozta azt a dokumentumot Juliánnal? – kérdezte Valdés.
– Úgy tűnik – feleltem. – De a véletlen semmit sem bizonyít.
– Nem – mondta Alma –. Azért tartotta meg a fényképet is.
Kivette a védőpapírból. Egy bekötözött férfit ábrázolt hordágyon, feldagadt arccal és egy heggel a szemöldöke mellett. Felismertem ezt a heget: Lucía szerint a bátyja gyerekkorában kapta, amikor leesett a bicikliről. A hátulján egy dátum állt, 2005. október 22., és egy aláírás: „N. Castañeda, ápolónő.”
A tábornok elvesztette a színét.
–Azon a napon Juliánt már több mint egy hete halottként tartották nyilván.
Alma megfordította a fényképet. Volt rajta egy második mondat is, kék tintával írva, amit egyikünk sem látott:
„A beteg felébredt, és megkért minket, hogy értesítsük a húgát, Luciát Chihuahuában.”
- RÉSZ
Háromszor olvastam el ezt a mondatot. Julián felébredt. Eszébe jutott a húga. Míg Lucía egy halálhír előtt sírt, a bátyja még mindig lélegzett valahol Chiapasban.
Alma a mellkasához szorította a fényképet.
–Anya évekig azt mondta, hogy senki sem válaszolt neki. Miért nem tanította meg ezt nekünk?
Addig kutattam a borítékban, amíg találtam egy kisebb papírdarabot. Egy 2019-es keltezésű üzenet volt Lucíától. Azt magyarázta, hogy egy nyugdíjas ápolónő elküldte neki a kép másolatát egy hosszú levélsorozat után. Nem férhetett hozzá a teljes aktához, és senki sem erősítette meg, hogy ki volt a hordágyon. Lucía ezt írta: „A heg Juliáné, de szükségem van egy dokumentumra, amin szerepel a neve. Nem akarok olyan ígéreteket tenni, amelyeket nem tudok betartani.”
– Ő sem tudta, hogyan végződött a történet – mondtam.
– De tudtam, hogy talán él. És te is tudtad, hogy még mindig keresem.
Bólintottam. Hasztalan próbáltam leplezni a hallgatásomat.
–Láttam, mit tett vele minden egyes tagadó válasz. Amikor megbetegedett, abbahagytam a kérdezősködést. Később féltem kinyitni azt a borítékot, és egy másik utat találni, amit nem tudtam, hogyan járjak.
– Elkísérhetlek, apa.
Jobban zavarba hoztak a szavai, mint a pillantásai, amiket aznap reggel rám vetett.
Valdés felajánlotta, hogy kéri a katonai előéletem felülvizsgálatát. Megköszöntem neki, de szabtam egy határt.
„Nem akarok ünnepséget vagy kitüntetést, mielőtt bizonyítékunk lenne. Javítsd ki, amit aláírtál. Kiderítjük, mi történt Juliánnal.”
Valdés bólintott. Azt mondta, hogy a köszöntése Julián tiszteletére szólt, nem pedig azért, hogy a hivatásomat látványossággá tegye.
Délután átadtam a leveleket Almának. Lemásoltuk őket, és egyeztettük a dátumokat. Felhívtam a Lucía által felírt számot, és miután kiderült, hogy az már nem az ápolónőé, egy kórházi nyugdíjasok egyesületén keresztül megszereztem a címét. Norma Castañeda Tapachulában élt.
