Lement a lépcsőn, és végigsétált az első sorban, miközben több ezer ember figyelte. Alma, aki néhány méterre állt tőle, összevonta a szemöldökét.
A tábornok megállt a kopott csizmáim előtt.
– Honnan szerezte azt a karkötőt?
– A feleségem testvéréé volt, Julián Salcedo kapitányé.
A mellkasára tette a kezét, mintha megütötték volna. Aztán vigyázzállásba állt, és katonai tisztelgést mutatott nekem. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Lehalkította a hangját.
– A sógora mentette meg az életemet Chiapasban, Mr. Ríos.
– Akkor tudod, hogyan halt meg.
Valdés Almára nézett, majd a kabátomból kilógó borítékra.
–Tudom, hogy aláírtam egy nyilatkozatot az eltűnéséről. És tudom, hogy kihagytam valamit, amiről a családjának joga volt tudnia.
- RÉSZ
– Mondd el, mit hagytál ki – követeltem, megfeledkezve a kamerákról és a vendégekről, akik most úgy figyeltek minket, mintha a program részesei lennénk.
Valdés mély lélegzetet vett.
– Ne itt. A lányod hamarosan megkapja a diplomáját. Nem fogom elvenni tőle ezt a pillanatot másodszor.
Igaza volt, és ez bosszantott. Engedélyt kért, hogy az esemény után beszélhessen velem. Aztán Almához fordult.
– Rios kadét, kérem, bocsássa meg a közbeszólást. Apjának minden oka megvan a büszkeségre.
Nem válaszolt. A tábornok tekintetét tartotta, amíg az vissza nem tért a pódiumra. Én állva maradtam, míg a nő, aki megvetette a csizmámat, kerülte a pillantásomat.
Az ünnepség folytatódott, bár alig hallottam a beszédeket. Amikor Alma átvette a hadnagyi kitüntetést, addig tapsoltam, amíg égett a tenyerem. Engem keresett a közönségben, de mosolya kérdőn szólt.
Később egy mellékfolyosón találkoztunk. Valdés kíséret nélkül érkezett, csak egy segédtiszttel, aki hátul maradt. Alma egyenes volt.
– A nagybátyám embereket mentve halt meg. Ezt mondták nekem gyerekkorom óta. Mit titkoltál?
A tábornok elfogadta a puccsot anélkül, hogy megpróbálta volna helyrehozni.
– 2005 októberében idősebb voltam. Egy hirtelen árvíz miatt elszigetelődtek a csoportunk a Huixtla közelében zajló segélyakciók során. Julián több civil evakuálását szervezte meg. Amikor egy híd egy része összeomlott, kihúzott egy járműből, amelyet majdnem elsodort a víz. A szállítás során vállsérülést szenvedtem, és elvesztettem az eszméletemet.
„És a karkötő?” – kérdezte Alma.
– Julián a kezembe adta, mielőtt visszament, hogy segítsen néhány bajba jutott családon. Azt mondta: „Ha nem jövök vissza, add oda Lucíának.” Évekig együtt dolgoztunk; tudtam, hogy ő maga varrta meg azt a három öltést. Amikor megérkeztem a kórházba, odaadtam a karkötőt a családjával való kapcsolattartásért felelős összekötő tisztnek. Azt hittem, megfelelő magyarázattal érkezik majd.
Megdörzsölte a homlokát.
– Ehelyett egy dokumentumot kaptak, amelynek egy olyan következtetését nem áll módomban megerősíteni.
„Láttad meghalni?” – kérdeztem.
– Nem. Amikor felébredtem, azt mondták, hogy még mindig eltűnt. Napokkal később aláírtam egy nyilatkozatot, amelyben megerősítettem, mikor láttam utoljára. A hivatalos dokumentumot végül arra használták fel, hogy azt állítsák, a helyszínen meghalt.
– De én nem ezt mondtam.
– Nem. És amikor a húga kérte az ellenőrzést, ragaszkodnom kellett volna a különbség tisztázásához.
Alma keresztbe fonta a karját.
– Miért nem tette meg?
– Mert megbíztam a listákban, amiket adtak, és mert visszamenni ahhoz a műtéthez többe került volna, mint amennyit hajlandó voltam bevallani. Ez nem mentség.
Emlékeztem, ahogy Lucía a számítógép előtt ült, és hivatalos dokumentumokat írt a kora reggeli órákig. Mindig azt mondta, hogy a papírok hiányosak. Ezt a gyász leküzdésének egyik módjaként értelmeztem.
– Írt neki – jelentettem ki.
– Évekkel később megkaptam a kérésed másolatát. Azt válaszoltam, hogy nincs új információm. Ez igaz volt, de nem teljesen az én felelősségem.
Szégyelltem magam, hogy mennyire szerettem volna nem megkérdezni. Elővettem a sárga borítékot. Alma neve anyja ferde kézírásával volt ráírva.
