Ekkor tudtam, hogy hazudik.
Nem vitatkoztam.
– Igazad van – mondtam nyugodtan. – Biztos csak fáradt vagyok.
Miután letettük, felhívtam Clara Benitezt, egy miami ügyvédet, akit egy régi barátnőm ajánlott.
Clara végighallgatott.
– Elena, ne szólj nekik, hogy hazajössz.
– Miért?
– Mert ha valóban történik valami, bizonyíték kell. Nem magyarázat.
Másnap repülőjegyet vettem.
Senki nem tudta, hogy hazatérek.
Amikor beléptem a Fort Myers-i házunkba, először azt hittem, rossz helyen járok.
A nappali teljesen megváltozott.
Új bőrkanapé.
Hatalmas televízió.
Kristálycsillár.
Drága szőnyeg.
A sarokban egy új bárpult.
Brenda a kanapén ült.
A nyakában aranymedál csillogott.
Anyám medálja.
A nagymamámtól örökölte.
– Elena?!
Mark kezéből kiesett a pohár.
– Mit keresel itt?
Letettem a bőröndömet.
– Hazajöttem.
Brenda felállt.
– Miért nem szóltál?
Ránéztem a medálra.
– Hol van anya?
– Pihen – felelte Mark túl gyorsan.
Ekkor hallottam meg.
Krrr…
Krrr…
Valami kaparászott az emeleten.
Elindultam a lépcső felé.
Mark elém állt.
– Elena, várj.
– Menj arrébb.
– Beszélnünk kell.
– Hol van az anyám?
– Mondtam, hogy pihen.
Megkerültem.
Mark utánam nyúlt, de ekkor már futottam.
Az emeleti folyosó végén megláttam a komódot.
Az egyik hálószoba ajtajának támasztották.
– Elena! – kiáltotta Mark.
Teljes erőmből félretoltam.
Kinyitottam az ajtót.
És megszűnt körülöttem a világ.
– Anya!
Rose rám nézett.
Néhány másodpercig nem ismert fel.
Aztán könnyek jelentek meg a szemében.
– Elena?
Odazuhantam mellé.
– Itt vagyok.
– Tényleg te vagy?
– Igen.
– Azt mondták… nem jössz vissza.
Megpróbáltam kioldani a derekára kötött rongyokat.
Ekkor fogta meg a csuklómat.
– Még ne.
– Miért?
– A matrac.
Közben tárcsáztam a segélyhívót.
– A rendőrség úton van – mondtam hangosan.
Mark arca elsápadt.
– Erre semmi szükség.
– Egy hetvenegy éves nőt kikötözve találtam egy bezárt szobában.
Brenda felsikoltott.
– Hazudik! Folyton elesett! A saját biztonsága miatt kötöttük oda!
Anyám felnevetett.
Száraz, fájdalmas nevetés volt.
– Harminc órán át… vizet sem adtak…
Brenda elhallgatott.
Felemeltem a matracot.
Alatta egy vastag, lezárt műanyag tasak volt.
Banki kivonatok.
Az összes átutalásom.
Az elmúlt harmincnégy hónap minden egyes dollárja.
De a pénz nem anyám kezelésére ment.
Autóvásárlás.
Ékszerüzletek.
Nyaralások.
Éttermi számlák.
Lakberendezés.
Aztán megtaláltam a jogosítványom másolatát.
Orvosi dokumentumokat.
Egy meghatalmazást.
Az alján az én aláírásommal.
Majdnem tökéletes volt.
Csakhogy nem én írtam alá.
– Mark…
A férjem hátrált egy lépést.
– Ezt meg tudom magyarázni.
– Akkor magyarázd meg ezt.
Kivettem az utolsó dokumentumot.
Biztosítási kötvény.
Biztosított személy: Elena Morales.
Elsődleges kedvezményezett: Mark Vance.
A biztosítás kezdete: két nappal később.
Az összegnél megállt a lélegzetem.
Kétmillió dollár.
– Te életbiztosítást kötöttél rám?
– Elena…
– Hamis aláírással?
– Nem úgy van, ahogy gondolod.
Anyám megszorította a karomat.
– Elena…
Lehajoltam hozzá.
– Ne igyál semmit, amit adnak neked.
A szobában néma csend lett.
– Mit mondtál?
Anyám ajka remegett.
– Hallottam őket.
Mark hirtelen előrelépett.
– Anyád összevissza beszél!
– Mit hallottál, anya?
– Brenda azt mondta… két nap múlva már érvényes lesz.
Brenda arca megfeszült.
– Ez nevetséges!
Anyám folytatta.
– Mark azt kérdezte, mennyi idő alatt hat.
Megfordultam.
Mark úgy nézett rám, mintha most látná először, hogy már nem az a nő áll előtte, akit könnyű félrevezetni.
Ekkor Heather hangját hallottuk a földszintről.
– Mark!
Senki nem válaszolt.
– Mark! A pénz nincs a táskájában!
Lassan elmosolyodtam.
Heather felszaladt a lépcsőn, kezében az egyik kézitáskámmal.
Amikor meglátott, megtorpant.
– Én csak…
– A pénzemet kerested?
– Nem!
– Akkor mit?
Heather elejtette a táskát.
Nem tudta, hogy a bőröndöm belső zsebébe egy apró vezeték nélküli kamerát rejtettem.
Clara tanácsára.
Azóta rögzített, hogy beléptem a házba.
Mark káromkodott.
Aztán meghallottuk a szirénákat.
