Felé fordultam.

„Hol alszik a lányom?”

Melissa keresztbe fonta a karját.

„A lakókocsiban. Ideiglenesen.”

„A lakókocsi a garázs mögött?”

„Negyven dollárt lopott a pénztárcámból, Wade. Számon kellett tartanunk a tettein.”

Mereven bámultam.

– Kiküldted?

„Ő választotta. Mondtam neki, hogy visszajöhet, amikor készen áll a bocsánatkérésre.”

Nem vitatkoztam. Egyenesen átmentem a konyhán, majd ki a hátsó ajtón.

Tizenkilenc fok

A régi lakókocsi évekig a garázsunk mögött állt. Emilyvel akkor vettük, amikor Kaylee kicsi volt, és azt képzeltük, hogy hétvégenként kirándulunk majd állami parkokba. Miután Emily megbetegedett, abbahagytuk a használatát.

Nem téli lakhatásra tervezték.

Az ablakok rosszul voltak szigetelve, a beépített fűtési rendszer már nem működött, és évek óta terveztem, hogy megjavítom az elektromos csatlakozást.

Egy gumikötél volt kifeszítve az ajtón, hogy ne nyíljon ki a szélben. Levettem és beléptem.

Kaylee összegömbölyödve ült a keskeny padon három takaró alatt. Télikabátot viselt a pulóvere felett, és egy kötött sapkát, amit a szemöldökéig húzott.

Egy kis hordozható fűtőtest állt a padlón.

A lámpa sötét volt.

– Kaylee?

Hirtelen felriadt, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, az arca elé kapta a karját.

Amikor felismert, megváltozott az arckifejezése.

“Apu?”

Átmentem a lakókocsin és letérdeltem mellé.

„Drágám, mit csinálsz itt kint?”

Mielőtt válaszolhatott volna, sírni kezdett.

Átkaroltam. Fájdalmasan hidegek voltak a kezei, és soványabbnak érezte magát, mint amikor utoljára láttam.

„Mióta alszol itt?”

Az ajtó felé nézett.

„Hálaadás óta.”

Elvégeztem a számítást.

Öt hét.

„Öt hét? Kaylee, miért nem mondtad el?”

„Megpróbáltam.”

Olyan halk volt a hangja, hogy alig hallottam.

„Melissa azt mondta, ha tovább panaszkodom, azt mondja, hogy speciális iskolába kell mennem. Azt mondta, eleged van abból, hogy velem kell foglalkoznod.”

Rosszul éreztem magam.

„Soha nem mondtam ilyet.”

„Tudom. Úgy értem, reméltem, hogy nem.”

A lakókocsi ablakára pillantott, ahol egy régi fehér babaőr vevőegység volt ragasztószalaggal rögzítve.

Egy apró zöld fény világított az oldalán.

„Ez mit keres itt?”

A csuklóm felé nyúlt.

„Apa, kérlek, még ne kérdezd meg.”

„Kaylee…”

„Holnap. A születésnapi vacsorámon, amikor Rachel néni, nagymama és nagyapa itt lesznek. Kérlek.”

Magyarázatot akartam követelni. Ehelyett azt vettem észre, hogy remegnek az ujjai.

„Rendben. De most azonnal jössz be.”

Ijedtnek tűnt.

„Melissa dühös lesz.”

„Hagytad, hogy Melissával foglalkozzak.”

Segítettem neki összeszedni a takaróit, majd vittem a hátizsákját, miközben ő követett engem a házba.

Melissa a konyhában várt.

„Mondtam, hogy fegyelmezett büntetésben részesül.”

„Bent alszik.”

„Wade, ha minden alkalommal aláásol engem, amikor megpróbálok határt szabni neki, soha nem fog tanulni semmit.”

Ránéztem a Kaylee hátizsákjából kilógó fűtőzsinórra.

„Miért nem működött a fűtése?”

Melissa vállat vont.

„Talán elfelejtette bedugni.”

A nappaliból Travis nevetett.

„Ez a gyerek tudja, hogyan kell mindenből nagyot csinálni.”

Felé néztem.

„Ma este nem, Travis.”

Mindkét kezét felemelte.

„Rendben. Mindegy.”

Bevittem Kaylee-t a hálószobámba, és adtam neki egy tiszta pizsamát. Zuhanyozott, amíg behoztam a tortát, és betettem a hűtőbe.

Amikor kijött, leült az ágyam szélére, és úgy nézett rám, mintha arra számítana, hogy meggondolom magam.

„Nem mész vissza az utcára”Mondtam neki.

„Még akkor is, ha Melissa azt mondja, hogy muszáj?”

„Még akkor is.”

Bólintott, de még nem látszott megkönnyebbültnek.

A papírok, amiket Melissa aláíratni akart

Alig aludtam.

Másnap reggel hatkor Melissa fürdőköpenyben és egy mappával a kezében bejött a konyhába.

Kávét töltött a kedvenc bögrémbe, majd leült velem szemben.

„Beszélnünk kell Kaylee-ről.”

Letettem a pirítósomat.

„Figyelek.”

„Egyre rosszabbul van, Wade. A hazudozás, az ilyen viselkedés, a lopás. Nem bírom ezt egyedül folytatni.”

„Mi történt pontosan a negyven dollárral?”

Melissa ingerültnek tűnt.