„Már mondtam. Eltűnt a táskámból.”
„Láttad, hogy elvitte?”
„Ugyan már. Ki más lehetett volna?”
Travisre gondoltam, aki hónapok óta kölcsönkért tőlem, de nem szóltam semmit.
Melissa kinyitotta a mappát.
Bent brosúrák és jelentkezési lapok voltak egy bentlakásos programhoz, amely viselkedési problémákkal küzdő tinédzserek számára kínált segítséget.
„Végeztem egy kis kutatást,”– mondta.„Van struktúrájuk, tanácsadásuk, felügyeletük. Lehet, hogy pontosan erre van szüksége.”
Felvettem a legfelső lapot.
„Beszéltél már az iskolai tanácsadójával?”
„Nem látják, milyen otthon.”
„Orvos ajánlotta ezt?”
„Wade, nem kell mindenből nyomozást csinálnod.”
Átcsúsztatott egy tollat az asztalon.
„Csak az aláírásodra van szükségem a folyamat elindításához.”
Megnéztem az üres engedélyezési űrlapot.
Kaylee öt hetet töltött lakókocsiban alvással. Elvették a hálószobáját. Most Melissa azt akarta, hogy írjak alá papírokat, amelyekkel máshová küldhetném.
És a lányom megkért, hogy várjak a születésnapi vacsoráig.
„Majd megnézem,”Mondtam.
Melissa az arcomat tanulmányozta.
– Szóval végre komolyan veszed ezt?
„Nagyon komolyan.”
Mosolygott és megérintette a kezem.
„Köszönöm. Tudtam, hogy megérted majd, ha meglátod, milyen nehéz dolgok mentek.”
Miután elment, lefényképeztem a dokumentumokat, és felhívtam a nővéremet, Rachelt.
„Tudnál ma este korábban jönni?”
„Persze. Minden rendben?”
A folyosó felé néztem.
„Nem. Kaylee miatt van rád szükségem.”
Felhívtam Emily szüleit is Lubbockban. Már tervezték, hogy részt vesznek a születésnapi vacsorán, de megkértem őket, hogy érkezzenek meg a többi vendég előtt.
Aztán kimentem, hogy szemügyre vegyem a lakókocsit.
A Kaylee fűtőtestét működtető hosszabbító kábel a garázs közelében lévő konnektor felé vezetett, de ki volt húzva a ház konnektorából.
Mielőtt bármihez is hozzányúltam volna, fényképeztem.
Amikor visszamentem, Kaylee az asztalnál ült egy tál müzlivel a kezében.
“Apu?”
