Tudtam, hogy hazugság. Kilenc hónapig normálisak voltak a tesztjeim. Különben is, soha nem vettek el olyan vérmintát, ami lejártnak tűnt abban a laborban.
Azon az estén Lucia vörös szemekkel jött be a szobámba.
– Megspóroltam valamit – suttogta. – De ha rájönnek, hogy beszéltem, elveszítem az állásomat.
Nem tudott többet mondani. Beatriz megjelent az ajtóban, és kiküldte. Másnap valami még kegyetlenebb dologra bukkantam: Alejandro engedélyt adott a lányunk temetésére anélkül, hogy szólt volna nekem. Egy kórházi dolgozó segítségével mentem a temetőbe. A friss földre helyeztem a kis fehér sapkát, amit a terhességem alatt kötöttem.
– Nem tudtam megmenteni, szerelmem – mormoltam. – De kiderítem, mi történt veled.
Visszafelé menet hangokat hallottam az igazgatói iroda mögött. Beatriz a magzati monitorcsík cseréjéről, a beosztások korrigálásáról beszélt, és megkérte a nővért, hogy legyen csendben. Minden szót felírtam egy szalvétára, és elrejtettem a régi zsebórámban, amit apámtól kaptam.
Másnap reggel az anyósom felhívta apát előttem, és követelte, hogy jöjjön el a „hibás lányáért”. Diadalmas mosollyal tartotta felém a telefont.
– Apa, az almafa – mondtam.
Ez volt a mi vészjelzésünk, évekkel ezelőtt választottuk, annak a fának az emlékére, amelyet anyám ültetett a tanya mellett.
Három órával később apám zöld terepjárója megállt a kórház előtt. Két sötét jármű érkezett mögötte. Egy ügyvéd, egy független orvos és biztonsági személyzet szállt ki belőle. Beatriz mosolya eltűnt.
Apa nem kiabált. Gyengéden megölelt, és azt mondta, hogy most már velem van. Gabriel Ortega ügyvéd írásos másolatokat követelt a kórtörténetemről, a monitor eredményeiről és az ápolási papírokról. Utána elvitt egy másik klinikára, hogy ellenőrizze a felépülésemet.
Otthon apám bevallotta, hogy megengedheti magának ezt a segítséget, mert a cége óriásit nőtt. Nem érdekeltek a milliók. Megöleltem, mert eljött, amikor szükségem volt rá.
Két nappal később Lucía diszkréten megbeszélte velem, hogy találkozunk egy kávézóban, a nagynénjével együtt. Megmutatta azokat a fotókat, amelyeket a kézbesítés során készített a mobiltelefonjával. Rajtuk volt a nevem, az időpont, és Rosa pulzusának ismételt lassulása. A Santa Lucíától kapott példányon azonban minden tökéletes volt. Még a papír is egy másik típusú monitorhoz tartozott.
„Az orvos 4:55-kor ment el, és 8:00 után tért vissza” – magyarázta. „Beírták a menetnaplóba. Az igazgató elrejtette azt a naplót és az igazi felvételt az alagsori archívumban.”
Az ügyvéd panaszt nyújtott be a Jalisco-i főügyészséghez, és kérte a feljegyzések megőrzését. Egy külső szakértő áttekintette a kezdeti vizsgálataimat: nem talált klinikai bizonyítékot a betegségre. További vizsgálatokra volt szükség annak megerősítésére, hogy a genetikai jelentés hamis.
Ugyanazon a délutánon apa meglátta annak a tisztviselőnek a nevét, aki nyomást gyakorolt a kórházra, hogy megakadályozzák az ellenőrzést. Elsápadt.
– Rodrigo Cárdenas – mondta. – Ő volt az az ember, aki elvette a tanyánkat, és elrendelte anyád iratainak összegyűjtését.
Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy miért védi az a férfi Beatrizt, üzenet érkezett Lucíától:
„Ma este felgyújtják az archívumot. El akarják égetni a szalagot és a hajónaplót. Ha a hatóságok nem érkeznek meg időben, semmi sem marad.”
- RÉSZ
Gabriel felhívta Adriana Ríos ügyészt, aki napok óta próbálta megszerezni azokat az iratokat, amelyeket a kórház nem volt hajlandó átadni.
„Senki ne menjen be egyedül” – figyelmeztetett minket. „A Polgári Védelem és a rendőrség segítségét fogom kérni. A lényeg az, hogy a dokumentumokat anélkül szerezzék meg, hogy más életét veszélyeztetnék.”
A kórház közelében várakoztunk. Hajnali kettőkor füst gomolygott a pincéből. Gabriel hívta a mentőket. Amikor a tűzoltók beértek, egy biztonsági őr megpróbált kimenni a szolgálati bejáraton keresztül egy üres kannával a kezében. A rendőrség letartóztatta. Lucía megmutatta a mentőknek, hol van a fémszekrény, és amikor eloltották a tüzet, egy mappát találtak benne, védve a hőtől.
