–Tudtam, hogy eljössz, Ramón. Kettőre eleget csináltam.
Leültünk együtt.
Röviddel ezután motorhangot hallottunk.
Egy kotrógép bukkant elő a sötétségből, egy teherautó kíséretében.
A menedzser megparancsolta nekünk, hogy távozzunk.
– Megkaptuk az igazgató engedélyét. A fülkét ma lebontjuk.
„Még mindig dolgozik itt valaki” – válaszoltam. „És senki sem engedélyezte törvényesen, hogy veszélybe sodorjuk őket.”
A férfi elvesztette a türelmét.
– Mozgasd el, vagy hívom a biztonságiakat!
Doña Refugio felemelte a lámpását.
Mellette álltam.
A kezelő bekapcsolta a kotrógép lámpáit, és elkezdte emelni a hatalmas fémvödröt.
Ekkor értettem meg, hogy Gerardo hajlandó volt túl messzire menni.
És ahogy a gép felénk indult, senki sem tudta, hogy a régi kabátos férfi a gyár valódi tulajdonosa.
- RÉSZ
A kotrógép kanala a fejünk felett lógott.
Hallottam a hidraulikus mechanizmusok csikorgását. Egy könnyű porfelhő hullott a fészer tetejére.
Doña Refugio nem mozdult.
Én sem.
A bontási felügyelő néhány méterrel hátulról kiabált:
–Húzódjatok félre! Hét előtt be kell fejeznünk!
A kezelő dühösen kiszállt a kabinból.
Zömök, körülbelül negyvenéves férfi volt, fáradt arccal.
„Uram, árthattam volna nekik! Három gyermeket kell eltartanom. 25 000 pesót ígértek ezért a munkáért. Nem mehetek vissza a pénz nélkül.”
Doña Refugio felemelte a lámpát, hogy jobban megfigyelhesse.
– Mateo? Te vagy Mateo Vargas?
A férfi összevonta a szemöldökét.
– Ismersz engem?
– Apád esztergályos volt itt. Ő vitt téged a gyár melletti óvodába. Mindig öt percet késett, mert előbb neki kellett lehoznia téged.
Máté kinyitotta a szemét.
– Maga az a hölgy, aki édességet szokott adni nekem?
–Ugyanaz. Soha nem jelentettem apád késését, mert tudtam, hogy egyedül neveli a gyerekeit. Jó ember volt.
Mateo a régi forgókapura nézett.
Az apja hat évvel korábban halt meg.
– Minden reggel bejöttem ezen az ajtón – suttogta.
– És én ugyanezen az ajtón jöttem vissza hozzád – felelte. – Ha le akarod bontani, csak rajta. De először ki kell vinned minket innen.
A férfi mozdulatlan maradt.
Aztán visszatért a kotrógéphez és leállította a motort.
A csend teljes volt.
„Mateo, kirúgtak!” – kiáltotta a menedzser.
A kezelő ismét leesett.
–Akkor rúgj ki. De nem fogom ezt két ember szeme láttára tönkretenni.
A menedzser többször is felhívta Gerardót, de nem kapott választ. Végül elrendelte, hogy a teherautókat szállítsák el és hagyják el.
Máté hajnalig velünk maradt.
Fél hétkor megjelent Lucía, a HR menedzser.
Azt az egyenruhát viseltem, amit Gerardo rendelt, hogy adjanak nekem: egy szürke, kopott dzsekit, amiről szinte levált egy biztonsági csík.
– Don Ramón, kérlek, bocsáss meg. Az igazgató kifejezetten a legrégebbi egyenruhát kérte.
– Ne aggódj, Lucia. Még meleg van.
Aláírtam az ideiglenes szerződésemet a megfelelő munkafeltételekkel.
Hét órakor hivatalosan is Doña Refugio mellett dolgoztam.
De azon a hétfőn valami furcsa dolog történt.
Normális esetben negyven munkás haladt át ezen a bejáraton.
Azon a reggelen majdnem kétszázan érkeztek.
A vacsora alatti megaláztatásom híre elterjedt az egész gyárban.
Az is köztudott volt, hogy valaki megpróbálta lebontani a régi bódét.
Egy csoport fiatal mérnök elkezdett felvenni engem a telefonjukkal.
„Nézzétek! A rendező leendő apósának már van állása!” – kiáltotta az egyik.
A nevetés visszatért.
Folytattam a hitelesítő adatok ellenőrzését.
Aztán megjelent Don Ernesto, egy régi hegesztő kollégája.
Odajött és megölelt.
– Ramón, nem tudom, mit keresel itt, de ha te maradsz, én is maradok.
Aztán jött Patricia, egy operátor, akit harminc év szolgálat után szándékoztak kirúgni.
Apránként több idősebb munkás is maradt a bejáratnál.
Hét húszkor láttam, hogy Diego közeledik.
A fiam a hátizsákjával a vállán sétált. Vörös volt a szeme, és úgy nézett ki, mintha nem aludt volna.
