Amikor a mérnökök meglátták, elkezdték hívogatni.
– Diego! Gyere és fotózz apukáddal!
Olyan félelmet éreztem, amit korábban soha nem tapasztaltam.
Sem akkor, amikor hatalmas építményeken dolgoztam, sem akkor, amikor a családunk éhezett.
Attól féltem, hogy a saját fiam újra szégyellni fogja magát miattam.
Diego lassan közeledett.
Átadta nekem a személyi igazolványát.
Megnéztem és visszaadtam neki.
– Rajta, fiam.
De nem haladt előre.
Társaihoz fordult.
– Tedd el a telefonjaidat.
Senki sem engedelmeskedett azonnal.
Aztán felemelte a hangját.
– Megmondtam, hogy tedd el a telefonjaidat!
Mindenki rábámult.
„Ez az ember az apám. Negyven évig dolgozott itt. A keze tele van sebhelyekkel, mert olyan dolgokat épített, amikről te nem is tudsz. És ha bárki azt hiszi, hogy a biztonsági őr egyenruhája kevésbé emberré teszi, akkor semmit sem értett.”
Elcsuklott a hangja.
Mély lélegzetet vett.
– Pénteken én is szégyelltem magam miatta. És ez volt életem legnagyobb kínos helyzete. De ma szeretném, ha mindenki tudná a következőket: büszke vagyok arra, hogy Ramón Salinas fia vagyok.
Mellettem állt.
Ebben a pillanatban megjelent Daniela.
Szó nélkül odalépett, megfogta a karomat, és ő is mellettünk maradt.
A munkások csendben maradtak.
Néhányan lehajtották a fejüket.
Mások is odajöttek, hogy kezet fogjanak velem.
Alig kaptam levegőt az izgalomtól.
Aztán megérkezett Gerardo Beltrán fekete teherautója.
Kifogástalan öltönyben, aranyórával a kezében és aktatáskával érkezett.
Ránézett az álló kotrógépre, az ép fülkére és a tömegre.
Mosolya egy pillanatra eltűnt.
De azonnal újra gúnyolódni kezdett.
– Micsoda látvány! Nálunk is van nyugdíjasok szakszervezete?
Senki sem válaszolt.
Gerardo a munkásokra mutatott.
—Mindenki a posztjaira! Aki még itt lesz öt perc múlva, az jelentést fog kapni.
Aztán Diegóra nézett.
– És maga, fiatalember, gondolja meg nagyon alaposan, hogy meg akarja-e tartani az állását.
Daniela közbeszólt:
– Apa, hagyd abba az emberek fenyegetését!
– Te maradj ki belőle.
Kinyújtottam a kezem.
– Kérem, ossza meg velünk a megbízólevelét, Gerardo úr.
Hitetlenkedve nézett rám.
– Mit mondtál?
– Ellenőriznem kell az igazolványodat. Ez a munkaköri utasítás.
Doña Refugio az ablakból szólt:
– Senki sem léphet be ide képesítés nélkül. Még az igazgató sem.
Néhány munkás elmosolyodott.
Gerardo dühösen előhúzta a névjegykártyáját, és átnyújtotta nekem.
Gondosan ellenőriztem.
– Rendben van, további szép napot!
Mielőtt elsétált, megfordult.
– Kilenckor megbeszélésem van a tulajdonosokkal. Utána elintézünk mindent.
Bólintottam.
– Úgy van, Don Gerardo. Kilenckor találkozunk.
A találkozó a harmadik emeleti tárgyalóteremben kezdődött.
Ott volt Gerardo, Hector igazgatóhelyettes, Roberto mérnök, adminisztratív képviselők és az ügyvédem, Ignacio Salcedo.
Három javaslat volt az asztalon.
Az első negyven tapasztalt munkás elbocsátását jelentette.
A második engedélyezte a régi bódé lebontását.
A harmadik engedélyezte egy folyó melletti céges telek eladását.
Gerardo húsz percig ismertette érveit.
A hatékonyságról, a modernizációról és a költségcsökkentésről beszélt.
„Nem tarthatjuk meg azokat az embereket, akik már nem produktívak” – zárta gondolatait. „Határozott döntésekre van szükségünk.”
Ignacio becsukta a mappáját.
– Szavazás előtt megvárjuk a tanács elnökét.
Gerardo meglepettnek tűnt.
– Elnök úr? Nem képviseli a részvényeseket?
– Én vagyok az ügyvédje és a képviselője. Ma személyesen az a személy fog megjelenni, aki a többségi részesedéssel rendelkezik és a tulajdonos cég igazgatótanácsának elnöke.
Gerardo megigazította a nyakkendőjét.
Valószínűleg egy elegánsan öltözött üzletembert képzelt el, aki Mexikóvárosból érkezett.
Kilenc huszonötkor kinyílt az ajtó.
Bementem.
Még mindig a szürke biztonsági őr egyenruháját viselte.
Gerardo ököllel az asztalra csapott.
– Ramón! Ez egy zártkörű megbeszélés! Ki engedett fel ide?
Ignác felkelt.
– Uraim, bemutatom Ramón Salinas urat, a Grupo Umbral, a Válvulas del Bajíót irányító vállalat fő részvényesét és ennek az igazgatótanácsnak az elnökét.
