- rész
– Ha bárki megkérdezi, hogy mit csinálsz ma este, kérlek, ne említsd a dekorációs munkáidat.
Daniel Montes ezeket a szavakat miközben ezüst mandzsettagombjait igazgatta a tükör előtt. Még csak meg sem fordult, hogy a feleségére nézzen.
Claudia mozdulatlanul állt, egy fülbevalót szorongatva az ujjai között. Egy sötétkék ruhát viselt, amit Daniel évekkel korábban választott, amikor még azt mondta neki, hogy ő a legkülönlegesebb nő, akit valaha ismert.
„A kis munkáim?” – kérdezte.
– Claudia, kérlek. Ez a pályafutásom legfontosabb estéje. Befektetők, vezetők és üzletemberek lesznek. Nem akarom azzal tölteni az estét, hogy elmagyarázom, a feleségem házakat dekorál.
Claudia érezte, hogy valami hangtalanul eltörik a mellkasában.
– Szerinted én csináljam ezt?
Dániel felsóhajtott.
– Ne kezdjünk vitát jelentéktelen dolgokon.
Tizennégy éve voltak házasok. Tizennégy éve osztották meg a reggeliket, a gondokat, a befejezetlen ügyeket és az álmokat. Azon az éjszakán Claudia azonban rájött, hogy a férje már nem tudja, ki is valójában a nő, akivel lefeküdt.
Egy gyönyörű házban éltek Mexikóváros Del Valle negyedében. A 46 éves Daniel a Hoteles Altamira kereskedelmi alelnöke volt, egy mexikói szállodaláncé, amely történelmi épületek luxusszállodákká alakításával foglalkozott.
Lenyűgöző karriert futott be, de Claudia tökéletesen emlékezett arra, hogyan is kezdődött az egész.
Tíz évvel ezelőtt Daniel elvesztette az állását, amikor bezárt a szállodatársaság, ahol dolgozott. Tizenegy hónapig küldözgette az álláspályázatokat, miközben a nő az építészeti projektjeivel fizette a számlákat.
Claudia a hajnali órákig fennmaradt, átnézte az önéletrajzát, kávét főzött neki, és végighallgatta, amikor kijelentette, hogy soha többé nem fog fontos pozíciót kapni.
„Hiszek benned, még akkor is, ha te már nem hiszel bennem” – ismételgette újra és újra.
Amikor Altamira végre felvette, Claudia örömkönnyeket hullatott.
Minden előléptetést, minden szerződést és minden elismerést megünnepelt. Még egy apjától örökölt órát is eladott, hogy megvehesse első öltönyét.
De ahogy Daniel feljebb került a ranglistán, Claudia lassan eltűnt a beszélgetéseiből.
Amikor megnyert egy restaurálási versenyt Pueblában, megkérdezte, mennyi pénzt kapna.
Amikor Daniel egy fontos szerződést kötött Guadalajarában, lemondta az ünnepi vacsorát, mert megbeszélése volt.
És amikor a stúdióját kiválasztották egy nemzetközi építészeti konzervációs projektben való részvételre, alig nézett fel a telefonjáról.
Claudia abbahagyta a diadalairól való mesélést.
Nem azért, mert kicsik voltak, hanem mert elege volt abból, hogy a férje szeme láttára zsugorodnak össze.
Azon az estén, miközben Daniel befejezte az öltözködést, Claudia kinyitotta az ékszeres dobozát, és talált egy nyakláncot egy kis kerámia medállal.
Egy coyoacáni kézműves piacon vette az ötödik évfordulójuk alkalmából.
„Egy napon mindenki fel fogja ismerni a tehetségedet” – mondta akkor neki. „És én melletted állok majd, és azzal fogok dicsekedni, hogy én fedeztem fel először.”
Claudia megsimogatta a medált.
Aztán bezárta az ékszerboltot.
-Készen állsz? – kérdezte Dániel.
-Igen.
Az autó egy luxushotelbe vitte őket a Paseo de la Reformán. A bejáratot fények világították meg, ahol fotósok és a személyzet fogadta a vendégeket.
Dániel lelkesen beszélt a következő projektjéről.
—Az új méridai ingatlan teljesen megváltoztatja piaci pozíciónkat. Ez lesz a legfontosabb befektetésünk.
– Mi lesz a neve? – kérdezte Klaudia.
– A Boltívek Háza. Ez egy régi, 19. századi rezidencia. A restaurálás látványos lesz.
Klaudia lassan felé fordult.
– Az Ívek Háza?
– Igen. Miért?
-Nincs ok.
Daniel nem vette észre, hogy a lány szorosan szorongatta a kis táskáját.
A terembe belépve több mint háromszáz vendég beszélgetett hatalmas csillárok alatt. Voltak köztük monterreyi üzletemberek, külföldi befektetők, a yucatáni kormány képviselői és szakújságírók.
