Klaudia lassan felkelt.
Daniel kinyújtotta a kezét a lány felé.
– Klaudia, várj…
A nő ránézett.
-Mi történik?
– Miért nem mondtad el nekem, hogy részt vettél ebben a projektben?
Ez a kérdés jobban fájt neki, mint az összes előző.
– Megmondtam, Dániel.
Kinyitotta a száját, de nem talált választ.
– Meséltem neked a méridai kúriáról. Megmutattam a kezdeti terveket. Mondtam, hogy megnyertük a felújítási pályázatot.
Daniel ekkor felidézett egy reggeli közbeni beszélgetést.
Claudia mondott valamit egy fontos díjról.
Az Altamira negyedéves adatait nézte át.
– Azt hittem, ez is egy kisebb projekted – suttogta.
Klaudia a tekintetét állva állta.
– Mert sosem kérdezted.
Elsétált, mielőtt a férfi válaszolhatott volna.
Ahogy a színpad felé sétált, a taps egyre hangosabb lett.
Elena egy öleléssel üdvözölte.
– Klaudia, milyen öröm, hogy itt vagy!
– Nagyon szépen köszönöm, Elena.
Az elnök kristálytiszta kitüntetést adott át neki.
– Ez a projekt mindenhol a te víziódat hordozza magában. Azt szeretnénk, ha mindenki ismerné azt a nőt, aki lehetővé tette történelmünk ezen részének megőrzését.
Claudia remegő kézzel vette át a mikrofont.
Egy pillanatra az asztal felé nézett, ahol a férje ült.
Daniel rászegezte a tekintetét.
– Amikor először látogattam meg a Casa de los Arcost – kezdte –, egy olyan épületet találtam, amelyet sokan túl romosnak tartottak ahhoz, hogy megmentsék.
Mély lélegzetet vett.
– De a repedések alatt volt valami, ami még mindig megérdemelt egy esélyt.
A szoba elcsendesedett.
—Kőművesekkel, restaurátorokkal, ácsokkal és kézművesekkel dolgoztunk együtt. Néhányan a nagyszüleiktől tanult technikákat ismerték. Voltak hetek, amikor úgy tűnt, minden összeomlik. Azonban mindenki hozzátett valami nélkülözhetetlen dolgot.
Klaudia szünetet tartott.
– Ez az elismerés nekik is jár.
A taps azonnali volt.
Az asztalnál Mauricio Daniel felé hajolt.
– Tudta, hogy a felesége volt a felelős az egész felújításért?
Dániel nem válaszolt.
„A tanulmánya szerepel a tavaly jóváhagyott jelentéseinkben” – tette hozzá Mauricio. „Azt hittem, Herrera esete csupán a véletlen műve.”
Daniel felidézte, hogy dokumentumokat írt alá anélkül, hogy ellenőrizte volna a tanácsadók nevét.
A szégyen égette a torkát.
Amikor Claudia lelépett a színpadról, több üzletember is odament hozzá, hogy gratuláljon neki. Egy spanyol befektető találkozót kért tőle. Egy újságíró interjút kért.
Daniel megpróbált odamenni hozzá, de olyan emberek vették körül, akik olyan részleteket tudtak a munkájáról, amikről Daniel még soha nem hallott.
Végül Elena Valdés közeledett.
– Daniel, a feleséged rendkívüli szakember.
– Tudom – válaszolta automatikusan.
Elena néhány másodpercig figyelte.
– Akkor te egy szerencsés ember vagy.
Ezek a szavak, melyeket mindenféle bántalmazási szándék nélkül mondott, elviselhetetlenek voltak számára.
Röviddel ezután megkezdődött a vezetőség kihirdetésére irányuló ünnepség.
Dániel hónapok óta várt erre a pillanatra.
Elena elmagyarázta, hogy a cég új vagyonfejlesztési részleget nyit, és bejelentette, hogy az igazgató kinevezésére egy további értékelés befejezése után kerül sor.
Dánielt csalódás hasította belé.
Nem ért el előléptetést.
De aznap este először nem ez a hír fájt neki a legjobban.
A gála befejezése után Claudiát egy terasz közelében találta, amint a Reforma fényeit nézi.
– Beszélnünk kell – mondta.
Nem fordult meg azonnal.
-Most igen?
Dániel lehajtotta a fejét.
– Nem is tudtam, hogy ennyire megnőtt a céged.
– A cégemnek tizenkét alkalmazottja van, Daniel. Három évvel ezelőtt meghívtalak, hogy nézd meg az új irodánkat.
Emlékezett arra a meghívásra.
Azt válaszolta, hogy túl elfoglalt.
– Klaudia…
„Tudod, mi volt a legrosszabb az egész este folyamán?” – kérdezte, végre megfordulva. „Nem az volt, hogy dekoratőrnek nevezett. Imádok dekorálni. És az sem, hogy nem tudtad a beosztásomat.”
Könnyek szöktek a szemébe.
– Azért, mert arra kértél, hogy rejtsem el a munkámat, nehogy zavarba hozzam a kollégáid előtt.
