Dániel úgy érezte, nem kap levegőt.
– Nem akartam…
– Igen, szeretted volna. Olyan feleséget akartál, aki mosolyog, köszön, és nem foglal el túl sok helyet.
– Ez nem igazságos.
Klaudia szomorúan felnevetett.
–Tisztességes? Emlékszel, amikor elvesztetted az állásodat? Emlékszel, hány éjszakán hallottam sírni, mert azt hitted, hogy értéktelen vagy?
– Persze, hogy emlékszem.
– Soha nem kértelek, hogy titkold el a munkanélküliségedet. Soha nem szégyelltelek.
Dániel hallgatott.
„Nem kellett, hogy szerződéseket szerezz nekem, vagy dicsekedj velem. Csak haza akartam jönni, és találni valakit, aki megkérdezi, hogy telt a napom.”
Egy könnycsepp gördült le az arcán.
– És végül megtanultam egyedül ünnepelni.
Daniel meg akarta ölelni, de Claudia hátrált.
– Ma este nem jövök vissza veled.
– Mit mondasz?
–Néhány napig a nővéremnél, Marianánál maradok.
– Claudia, kérlek. Nem dobhatsz el tizennégy év házasságot egyetlen beszélgetés miatt.
Olyan szomorúsággal nézett rá, amilyet még soha nem látott.
– Nem egyetlen beszélgetés miatt csinálom ezt. Több száz olyan beszélgetés miatt csinálom, amiket soha nem folytattunk le.
Klaudia elment.
Daniel mozdulatlanul állt a terasz mellett, miközben az utolsó vendégek elhagyták a termet.
Amikor hazaért, megtalálta a kerámia nyakláncot a komódon.
Alább egy kis jegyzet állt, amit évekkel ezelőtt saját kezűleg írt:
„Ha majd mindenki megismeri a tehetségedet, én leszek az első, aki megtapsol.”
Dániel leült a földre.
Sok év óta először sírt anélkül, hogy Claudia lett volna a közelében, hogy megvigasztalja.
Aztán rájött, hogy talán elveszíti azt az egyetlen embert, aki hitt benne, amikor senki más nem.
- rész
A következő tizenkét napban Dániel felfedezte, hogy egy ház lehet tele bútorokkal, mégis teljesen üres.
A kávé más ízű volt. Az éjszakák végtelennek tűntek. Minden szoba egy beszélgetésre emlékeztette, amit félbeszakított.
Többször is megpróbálta felhívni Claudiát, de a lány csak azért vette fel, hogy közölje vele, hogy szüksége van magára.
Dániel tiszteletben tartotta a döntését.
Harmadnap bement a felesége dolgozószobájába.
Gondosan megszervezett tervek, felújított épületek fényképei és egy díjakkal borított fal volt ott.
Egy polcon egy hat hónappal korábban megjelent építészeti magazint talált.
Claudia jelent meg a borítón.
A jelentés leírta, hogyan vált az Estudio Herrera Patrimonio olyan céggé, amely elismert a történelmi emlékek megőrzésével végzett munkájáért.
Dániel minden oldalt elolvasott.
Később Claudiáról és csapatáról készült fényképeket talált, amelyeken a befejezett projekteket ünneplik. Némelyiken mosolyogva, másokon kimerülten, porosan, a kezében védősisakot tartva látszott.
Rájött, hogy éveket töltött egy rendkívüli nő mellett anélkül, hogy fáradozott volna azzal, hogy megismerje.
Egy héttel később Daniel felhívta Mauriciót.
– Kérdeznem kell valamit.
-Tízcentes.
– Azt akarom, hogy valaki átnézze az Altamira és Claudia stúdiója közötti szerződéseket.
Mauricio hallgatott.
-Mert?
– Mert nem akarom, hogy bárki azt higgye, nekem köszönhetően kapta meg azt a projektet.
A belső felülvizsgálat megerősítette, hogy Claudia egy független bizottság által felügyelt versenyeljárás során nyerte meg a pályázatot. Daniel nem vett részt a technikai kiválasztásban.
A jelentés megerősített valamit, amit már tudott: felesége saját érdemei alapján érdemelte ki ezt az elismerést.
Eközben Claudia folytatta a munkát Mariana coyoacáni házából.
Hiányzott Daniel.
Hiányoztak neki a vasárnapi reggelik, a közös filmek és a viccek, amiket gyerekkorukban meséltek.
De arra is emlékezett, milyen kínosan érintette a helyzet, amikor a férje évek munkáját néhány alkalmi munkára redukálta.
Egyik délután kapott egy borítékot.
Benne egy régi fénykép volt róluk, még akkor készült, amikor Daniel munkanélküli volt.
A hátuljára ezt írta:
„Annyi éven át próbáltam fontos emberré válni, hogy elfelejtettem ránézni az előttem álló személyre. Nem arra kérlek, hogy gyere vissza. Csak azt akarom, hogy tudd, tanulok figyelni.”
