- RÉSZ
A két gyerekem otthagyott az esőben, egy tolószékben, egy ház előtt, ahová be sem tudtam menni. És még volt bátorságuk megkérni, hogy írjak alá néhány papírt, mielőtt elmentek.
– Ne vágj már ilyen arcot, anya – mondta Rodrigo, és az órájára nézett. – Legalább van fedél a fejed felett.
– Három lépcsőfok mögött van a tető. Hogyan jutok fel szerinted oda?
A lányom, Veronica, az esernyőjét a saját haja fölé tartotta. Egy csepp szeptemberi eső sem érte az arcát. A víz végigfolyt a nyakamon, és a kerekeim a sárba süllyedtek.
Hatvannyolc éves voltam, és kilenc hónapja nem tudtam mozgatni a lábaimat, mióta autóbalesetet szenvedtem a Celaya autópályán. Azelőtt egy negyven alkalmazottal rendelkező pékséget vezettem. Most a gyerekeim úgy beszéltek rólam, mintha én is elvesztettem volna a gondolkodás képességét.
– A szomszédok segíteni fognak neked – felelte Veronica. – Különben is, itt biztonságban leszel.
A nevem Soledad Mena. A ház az enyém volt, igen, egy régi épület egy Celaya külvárosában lévő közösségben. A férjemmel, Tomással vettük, amikor még zsemléket sütöttünk egy kölcsönkonyhában. Mögötte 2400 négyzetméternyi földterület volt a nevemre írva.
Tomás öt évvel korábban halt meg. Amikor felosztottuk a Panaderías Mena részvényeit, ötvenöt százalékot megtartottam, a többit pedig a gyerekeinknek adtam. Rodrigo lett a vagyonkezelő, Verónica pedig a beszerzésért felelt. Soha nem vontam őket felelősségre ugyanolyan szigorúsággal, mint ahogy bármelyik alkalmazottamtól megköveteltem. Szégyelltem magam, hogy nem bízom a saját vér szerinti rokonaimban.
Rodrigo nemrégiben nagyon érdeklődni kezdett az a föld iránt.
– Megígérted, hogy kibérelsz nekem egy földszinti lakást – emlékeztettem őket.
– A cég nem engedheti meg magának a kiadásokat – felelte a fiam. – És ha ennyire aggódsz a pénz miatt, akkor írd már alá.
Egy kék mappát és egy tollat tett az térdemre. Sikerült elolvasnom, hogy „adminisztrációs karok”, mielőtt megpróbált volna az utolsó oldalra mutatni.
– A pékség rád eső részének kezelésére szolgál, amíg felépülsz. Mellékeltünk egy lakhatási kérelmet is, arra az esetre, ha ápolásra lenne szükséged.
– És a föld?
A mosoly eltűnt az arcáról.
– Melyik földterület?
—Az, amelyet egy vevő múlt hónapban mérni ment.
Veronica elnézett. Rodrigo leguggolt, amíg felém nem fordult.
–Megint összekevered a dolgokat. A baleset óta összekeveredtek az emlékeid.
Ez volt az a mondat, amit a leggyakrabban ismételgettek nekem. Azt mondták, hogy aznap délután ragaszkodtam a vezetéshez, annak ellenére, hogy bevettem egy fájdalomcsillapítót. Rodrigo, mondták, utas volt, és szerencsés volt, hogy csak néhány horzsolással megúszta. Gerincsérüléssel, a jobb vállamból futó zúzódással és az elviselhetetlen bizonyossággal ébredtem a kórházban, hogy tönkretettem az életünket.
De arra is emlékezett, hogy mindkét kezével szorította a kormánykereket. Az ablaktörlők túl gyorsan jártak. Veronica kiabált a telefon kihangosítójába.
Minden alkalommal, amikor megemlítettem, azt mondták, hogy a gyógyszerek miatt álmodtam. Hetekig bocsánatot kértem a balesetért. Rodrigo hagyta, hogy beszéljek, összeszorította az ajkait, és végül azt válaszolta, hogy a felépülésre kellene koncentrálnom. Verónica soha nem tagadta. Ez egy szörnyű büntetés volt: bűntudatot éreztem, és nem tudtam pontosan, miért.
– Először mindent elolvasok – feleltem, és becsuktam a mappát.
– Csinálj, amit akarsz! – fakadt ki Rodrigo. – Már eleget veszítettél azzal, hogy nem hallgattál rám.
A teherautó felé indult. Mielőtt követhettem volna, megragadtam Veronica csuklóját.
–Maradj itt ma éjjel, lányom. Még a fürdőszobát sem használhatom abban a házban.
Könnyek szöktek a szemébe, de nem mozdította az esernyőt.
– Mennem kell a gyerekekért, anya.
– Verónica, neked nincsenek gyerekeid.
Elsápadt. Gyorsan elengedte és beszállt a kocsiba. A kerekek piszkos vizet fröcsköltek rám, ahogy elindultak.
