- rész
Azon a napon, amikor felolvasták apám végrendeletet, a mostohaanyám hangosan felnevetett, amikor a közjegyző bejelentette, hogy a 40 millió pesó értékű ingatlant és vállalkozást rá és két gyermekére hagyják.
Engem hagyott hátra, az egyetlen biológiai lányát, egy 28 éves Ford teherautót.
– Legalább van miben cipelned a holmidat – gúnyolódott a mostohatestvérem.
Válasz nélkül elvettem a kulcsot.
Amit egyikük sem tudott, az az volt, hogy még aznap éjjel talál valamit a teherautóban, ami teljesen megváltoztatja a végrendelet jelentését.
Clara Mendoza vagyok, 34 éves és százados a mexikói légierőnél.
Tizenkét évig szolgáltam távol a családomtól, először különböző katonai bázisokon, majd Santa Lucíában, Mexikó államban.
Apám, Arturo Mendoza, vagyonát ipari parkok és kereskedelmi raktárak fejlesztésével szerezte Querétaróban és Guanajuatóban.
Sosem volt az a fajta ember, aki szavakkal szeretetteljesen bánik, de gyerekkoromban vasárnaponként elvitt vidékre az öreg zöld Fordjával.
– Soha ne keverd össze valami árát az értékével, Clarita – mondogatta nekem.
Amikor meghalt, ezek a szavak gúnynak tűntek.
A végrendelet felolvasására egy querétarói közjegyzői irodában került sor, 10 nappal a temetés után.
A mostohaanyám, Elena, egy fekete ruhát viselt, ami valószínűleg többe került, mint a havi fizetésem.
Mellette ültek ikrei, a 31 éves Nicholas és Thomas.
Apám 16 éves koromban feleségül vette Elenát.
Azóta gyermekei megtalálták a módját, hogy átvegyék a legfontosabb pozíciókat a vállalataiban.
Soha nem harcoltam egy pozícióért.
Megvolt a saját karrierem.
A közjegyző, Rafael Cárdenas, olvasni kezdett.
Nicolás és Tomás 12 ipari ingatlanra volt jogosult, valamint az azokat kezelő vállalatok részvényeire.
Elena megkapná a családi rezidenciát Juriquillában, befektetéseket és egyéb vagyontárgyakat.
Amikor rám került a sor, a közjegyző kissé lehalkította a hangját.
– Az 1998-as Ford F-150-es teherautómat a lányomra, Clara Mendozára hagyom, az összes benne lévő tárggyal együtt.
Tamás hangosan felnevetett.
– Remélem, legalább van benne benzin.
Nicholas egy rézkulcsot tolt az asztalra.
– Ha nem indul be, ismerek egy roncstelepet.
Elena elmosolyodott.
– Apád tudta, hogy mindig is egyszerű lány voltál.
Ránéztem a közjegyzőre.
-Ennyi az egész?
– Az Önnek közvetlenül kiosztott vagyonnal kapcsolatban igen, Kapitány.
Furcsának találtam a választ, de túl bántó volt ahhoz, hogy erőltessem.
Fogtam a kulcsot és felkeltem.
Nem azt a műsort akarta nyújtani nekik, amire számítottak.
A teherautó a közjegyzői iroda mögött parkolt.
Kifakult zöld festéke volt, a sárvédők körül rozsda borította, és régi kávé és motorolaj szaga terjengett rajta.
Amikor leültem a volán mögé, egy apró foltot találtam az utasülésen.
Én magam készítettem 12 éves koromban, amikor az egyik kirándulásunk során kilöttyintettem egy csokoládét.
Addig bámultam, amíg meg nem kénytelen voltam megtörölni a szemem.
Beindítottam a motort, és Mexikó állam felé vettem az irányt.
Miközben San Juan del Ríón áthaladtam, megálltam egy benzinkútnál.
Meg akartam nézni a jármű dokumentumait, de a kesztyűtartó beragadt.
Erősen meghúztam.
Nyugták, egy összehajtott térkép és egy zsinórral átkötött kis bőrtáska hullott ki.
Benne egy vaskulcs és egy sárgás boríték volt.
Azonnal felismertem apám kézírását.
„Klára:
Ne hívd Elenát!
Sem a gyerekeiknek.
Menj a nagyapád régi birtokára, az Amazcala felé vezető úton.
Éjfél előtt kell megérkezned.
Ne mutasd meg ezt a levelet senkinek.
A teherautó nem az igazi örökséged.
Ez a kulcs ahhoz, hogy megtaláljuk őt.”
Megnéztem az időt.
Este 9:47 volt.
A következő kijáratnál megfordultam.
Az ingatlan évek óta elhagyatott volt, legalábbis én így gondoltam.
Egy földúton sétáltam, mígnem megláttam egy indákkal borított kerítést.
A vaskulcs kinyitotta a lakatot.
Mögötte egy kis ház és egy téglapince állt.
A pincében fém irattartó szekrényeket, széfeket és fényképeket találtam azokról az épületekről, amelyeket a mostohatestvéreim örököltek.
