Az asztalon bankbélyegekkel teli mappák hevertek.
Kinyitottam egyet.
Aztán egy másik.
Ezek lejárt hitelek, adókötelezettségek és ingatlanokra vonatkozó garanciák voltak.
Az egyik lap 38 millió peso összegű kötelezettségek összefoglalását mutatta.
Több lejárati dátum is kevesebb mint 60 nap múlva volt.
Mozdulatlanul maradtam.
Aztán egy hangot hallottam magam mögött.
– Apád kiszámolta, hogy kevesebb időbe telik majd megtalálnod a levelet.
Megfordultam.
Egy ősz hajú nő állt az ajtóban.
Teresa Salgado volt az, apám megbízható könyvelője, aki állítólag két évvel korábban mondott fel.
Egy kék mappát tartott a kezében.
– Clara, az a 40 millió, amit az előbb ünnepeltek, nem az, aminek látszanak.
Ott hagyta előttem a mappát.
A borítón egy fénykép volt látható apámról, amint kórházba érkezik, alatta pedig egy dátum, amelyet azonnal felismertem.
Azon a napon történt, amikor Elena közölte velem, hogy túl beteg ahhoz, hogy fogadjon.
– Mielőtt megmutatom, mi van itt – mondta Teresa –, meg kell értened valamit.
Apád nem abban a hitben halt meg, hogy azok az emberek szerették őt.
Kinyitotta a mappát.
És láttam a nevemet egy olyan dokumentumon, amit soha nem írtam alá.
- rész: „Mi ez?” – kérdeztem.
Teresa közelebb hozott egy lámpát.
Több vállalat adminisztratív hatáskörének módosítására irányuló kérelemről volt szó.
A nevem egy függelékben szerepelt, mint egy családtag, akit állítólag tájékoztattak a változásokról.
– Az aláírás nem az enyém.
– Tudjuk.
Az apád is tudta.
Megmutatott nekem egy szakértői jelentést, amelyet hónapokkal a halála előtt rendelt meg.
Elena két éven át nem létező tanácsadásért és szolgáltatásokért kiállított számlák révén vonta ki a pénzt a cégektől.
Nicholas és Thomas több épületet is használtak fedezetként, hogy kölcsönöket szerezzenek személyes vállalkozásaikhoz.
Amikor a bankok engedélyeket követeltek, hamisított aláírásokkal ellátott dokumentumokat mutattak be.
– Miért nem jelentette őket azonnal apám?
– Igen, panaszt tett és bizonyítékokat is benyújtott.
De volt valami bonyolultabb is.
Ők irányították az üzemi számlákat, ügyvédek dolgoztak a vállalatoknál, és személyes adósságaikat összekeverték a valós üzleti kötelezettségekkel.
Teresa kinyitott egy másik mappát.
Apám az elmúlt 16 hónapot azzal töltötte, hogy jogilag szétválasztotta a még ép vagyontárgyakat a veszélyeztetettektől.
A mostohatestvéreim által örökölt épületek magas kereskedelmi értékkel rendelkeztek, de jelzáloggal, kölcsönökkel és adóproblémákkal is küzdöttek.
Ezen kötelezettségek egyike sem tűnne el végrendelet útján történő átvétellel.
– Apád nem tudta eltörölni az adósságokat – magyarázta Teresa.
Azt tette, hogy pontosan dokumentálta, kik bérelték fel őket, és kik garantálták személyesen bizonyos műveleteket.
Megmutatta nekem a két testvér által aláírt szerződéseket.
Ezúttal az aláírások hitelesek voltak.
– Azt hitték, hogy ha megöröklik az épületeket, eladhatják azokat, és megtarthatják a pénzt – folytatta.
Nem ellenőrizték, hogy a hitelezők elsőbbségi joggal rendelkeznek-e ezen ingatlanok nagy része felett.
Furcsa súlyt éreztem a mellkasomban.
Apám egyedül harcolt, míg én teljesítettem a katonai kötelezettségeimet.
– Miért nem hívott fel?
Terézia hallgatott.
– Mert tudtam, hogy mindent félreteszel, mielőtt vége lenne.
– Ő volt az apám.
-Pontosan.
Azt mondta, hogy Elena már túl sok évet vett el tőle, és hogy nem fogja hagyni, hogy a karrierjét is elvegye.
Átadott nekem egy jegyzetfüzetet.
Az egyik oldalon apám ezt írta:
„Clarának nem kellene fizetnie a döntéseikért.”
Le kellett ülnöm.
Teresa várt néhány percet, mielőtt elővett egy kis elektronikus vezérlőt.
– Valami hiányzik, amit látnod kell.
Kimentünk az esőbe.
Odamentünk a Fordhoz, és Teresa felemelte a doboz burkolatának egy módosított részét.
Lent egy fém rekesz volt.
Okiratok, cégjegyzékek, banki dokumentumok hitelesített másolatait és egy évekkel ezelőtt alapított vagyonkezelői alapra való hivatkozásokat tartalmazott.
