Letettem a telefont.
Két nappal később visszatértem a juriquillai házba.
Nem voltam egyedül.
Elkísért az ügyvédem és Teresa, akik magukkal vitték a már benyújtott pénzügyi jelentések másolatait az illetékes hatóságoknak.
A rezidencia már nem hasonlított arra a házra, ahol Elena a győzelmét ünnepelte.
Ügyvédek autói álltak a bejáratnál.
Mappák és értesítések halmozódtak az ebédlőben.
Miklós szeme vörös volt.
Tomás ide-oda járkált, és telefonált.
Elena felállt, amint meglátott engem.
-Végül.
Mondd el, mit találtál.
Letettem eléjük egy mappát.
– Először is szeretném, ha látnád, mit talált apa.
Miklós kinyitotta az első oldalt.
Banki átutalások feljegyzései voltak.
Aztán megjelentek számlák olyan tanácsadó cégektől, amelyek semmilyen szolgáltatást nem nyújtottak.
Tamás megállt.
— Honnan szedted ezt?
–Egy olyan nyomozásból, amit apa rendelt meg a halála előtt.
Elena elsápadt.
– Arturo nagyon beteg volt.
Nem tudtam, mit csinálok.
Terézia közbelépett.
—Az orvosi jelentések azt mutatják, hogy megőrizte döntésképességét, amikor megbízta az ellenőrzést és végrehajtotta a dokumentált vagyonügyleteket.
Miklós lapozott.
Megállt az egyik szerződés előtt.
– Ez bizalmas.
– Ez egy olyan kölcsön, amire személyesen garanciát vállaltál – válaszoltam –.
A banknak joga van azt a szerződési feltételei szerint követelni.
Tomás rám mutatott az ujjával.
– Nem érted, hogyan működik az üzlet!
Ránéztem.
– Úgy tudom, hogy olyan pénzt írtál alá, ami nem a tiéd volt.
Elena ököllel az asztalra csapott.
– Az apád mindent jóváhagyott!
Teresa kinyitotta a szakértői jelentést.
– Több dokumentumban is hamisították az aláírását.
Az eredeti dokumentumokat vizsgálják.
Elena a papírokra pillantott.
Most először nem érkezett válasz.
Miklós beleroskadt egy székbe.
– Mennyit tudott?
– Elég lenne hónapokig tartó bizonyítékokat gyűjteni – válaszolta Teresa.
Aztán Elena felém fordult.
– De van nálad valami, ugye?
Arturo mindig elkülönítve tartotta a pénzt.
Nem válaszoltam neki.
Az arckifejezése megváltozott.
– Klára, mi vagyunk a családod.
Emlékeztem a nevetésre a közjegyző irodájában.
– Tegnap azt mondták, vigyem a teherautót a roncstelepre.
– Vicc volt – mormolta Tomás.
– Neked.
Az ügyvédem letett az asztalra egy igazolást, amely igazolta, hogy a vagyonkezelői alap kedvezményezettje vagyok.
Elena elolvasta.
Tekintete elidőzött a pénzügyi források mennyiségén.
– 12 millió?
Miklós kikapta a kezéből a papírt.
– Apád 12 millió pesót hagyott rád?
– A vagyonkezelői alapot halála előtt alapították.
Ezen kívül van még mezőgazdasági terület is.
Elena sírni kezdett.
Ezúttal úgy tűnt, komolyan gondolja.
– Ez megmenthetne minket.
„Ez nem az adósságai fedezésére szolgáló pénz” – tisztázta az ügyvédem.
És az ügyfelemnek nincs kötelezettsége a személyes biztosítékok kifizetésére.
Minden vonatkozó követelést jogi úton kell rendezni.
Miklós kétségbeesetten nézett rám.
– Clara, nem hagyhatod, hogy mindent elveszítsünk.
Néhány másodpercig figyeltem őt.
– Nem én kértem azokat a kölcsönöket.
– De mi testvérek vagyunk!
Éreztem, hogy valami bezárul bennem.
–Amikor apa kemoterápiát kapott, meglátogattam.
Azt mondtad, hogy az orvos megtiltotta a látogatókat.
Miklós lesütötte a szemét.
– Emlékszel még?
Nem válaszolt.
– Hittem neked.
Visszatértem a bázisomra, azt gondolva, hogy tiszteletben tartom az orvosi utasításokat.
Most már tudom, hogy apa azon a reggelen kérdezősködött felőlem.
A szoba elcsendesedett.
Elena közeledett.
– Csak meg akartam védeni őt.
-Nem.
Irányítani akartad, hogy ki beszélhet vele.
Felvettem a mappámat.
– Nem fogom fedezni az adósságaikat.
A hamisított aláírások kivizsgálását sem fogom megakadályozni.
Ha meg akarják védeni magukat, akkor azt az ügyvédjeikkel kell megtenniük.
Az ajtó felé indultam.
Mielőtt elment volna, Tomás felkiáltott:
– Azt hiszed, jobb vagy nálunk, mert apád pénzt hagyott rád!
Megálltam.
-Nem.
Két napig azt hittem, hogy semmit sem hagytam ki.
