Megpróbáltam előrehaladni úgy, hogy ellöktem magam a kerekesszék felnikétől. Az egyik kerék kipördült, és majdnem felborultam. Addig sikítottam, amíg rekedt nem lettem. Már sötétedett, amikor egy esőkabátos férfi jelent meg egy tinilány kíséretében, aki a mobiltelefonjának a fényével világított felé.
– Nagyapa, itt a hölgy!
Efrénként mutatkozott be, két házzal arrébb lakó szomszédként. A lány Ximena volt, az unokája. Mielőtt hozzáért volna a székemhez, megkérdezte, hogy tehetné-e. Deszkákat tett a kerekek alá, és sikerült feljuttatnia a verandára.
Amikor a fény az arcomra vetült, mozdulatlan maradt.
– Ön Soledad Mena, a hölgy a mesquite-kanyarban történt balesetből?
Meglepetten bólintottam.
Efrén az útra nézett, amerre a gyerekeim mentek. Aztán úgy megszorította a zseblámpát, mintha össze akarná törni.
– Szóval kilenc hónapja hallgatok valamiről, amiről tudnod kellene. Azon a napon a teherautód mögött vezettem. És akit a volán mögött láttam, nem te voltál.
- RÉSZ
– Rodrigo volt az – mondtam, mielőtt Efrén kimondta volna a nevét.
A férfi lesütötte a szemét. Ez jobban fájt, mint egy válasz. Az emlékezetem, amelyet a gyerekeim teherként kezeltek, most tanúra talált.
– Miért nem jelentette ki?
–Megpróbáltam beszélni egy rendőrrel a helyszínen. A fia azt mondta, hogy helyet cseréltek a benzinkútnál. Napokkal később valaki betörte a teherautóm ablakát, és üzenetet hagyott. Ximena velem él, mióta az édesanyja meghalt. Féltem, hogy bajba sodorom.
Nem bocsátottam meg neki akkor. Vitatkozni sem volt erőm. Először is túl kellett élnem az éjszakát.
Efrén rögtönzött egy biztonságos átjárót a bejárathoz, és másnap segítséget kapott egy erős rámpa felállításához. Ximena hozott vizet, élelmet és egy elosztót, hogy feltöltsem a telefonomat. Bent nedvességet, letakart bútorokat és egy kis tűzhelyet találtam, amit Tomás a nyaralásunkra tartott meg.
Kinyitottam az asztalon heverő kék mappát. Nemcsak a Panaderías Menában lévő részesedésem kezelésére vonatkozó felhatalmazást tartalmazta, ahol ötvenöt százalékot megtartottam, hanem egy meghatalmazást a cégben lévő részesedésemmel történő tranzakciók lebonyolítására, a telek adásvételi szerződésének tervezetét, valamint egy kérelmet egy magánlakásba való önkéntes belépésre.
Felhívtam Rodrigót.
– Miért kell eladnom a házamat?
– Mert adósságok vannak. Már nem érted, hogyan működik az üzlet.
– Akkor küldd el nekem a bankszámlakivonatokat.
– Először is írd alá.
Letettem a telefont. Most először nem könyörögtem neki, hogy bármit is magyarázzon. Emlékeztem, ahogy Tomás szerszámokat árult az első tésztakeverőnkhöz, Rodrigo pedig egy zsákon írta a házi feladatát. A pékség nem csak úgy az ölünkbe pottyant. Nem akartam a kimerültségtől feladni.
Másnap reggel Ximena talált egy fa spatulát, amelynek a nyelébe Tomás monogramja volt vésve. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogyan kell konhát készíteni. Mondtam neki, hogy a kezem még mindig tudja, bár néha elfelejtem. Vettünk friss lisztet, és miután Efrén ellenőrizte a beszerelést, bekapcsoltuk a tűzhelyet.
Az első tálca egyenetlenül jött ki. A második teljesen elfogyott a szomszédoknak. Efrén egyetlen pesót sem volt hajlandó elfogadni a rámpáért, de megegyeztünk, hogy én fedezem az anyagokat, és szombatonként friss kenyeret ad. Senki sem követelt tőlem engedelmességet a segítségemért. Ximena minden rendelésről konzultált velem, és tiszteletben tartotta a válaszomat. Egy héttel később már egy rendelési könyvet vittem magammal, és visszatért egy szokásom, amiről azt hittem, eltemettem: korán kelni azzal a vággyal, hogy tenni akarok valamit.
– Ne adjatok pénzt! – figyelmeztettem azokat, akik vásárolni jöttek. – Inkább a kenyeret ajánljátok.
Három hónap alatt kibéreltem egy régi tortillabolt helyiségeit. Összegyűjtöttem a bejárat felújítására, beszereztem a szükséges engedélyeket, és felvettem Rosát, egy péket, akit gyerekkorom óta ismertem. A helyet „Pan de la Casa”-nak (Házi kenyér) hívtuk. Ximena iskola után kezelte a rendeléseket, és én fizettem neki minden ledolgozott óráért.
