Délben Rodrigo megérkezett egy ingatlanügynökkel és jogi tanácsadójával. Közjegyző nem volt jelen, bár azt feltételezte, hogy hoz egyet. Verónica külön érkezett, és a bejáratnál állt.
– Milyen szép műsort csináltál, anya! – mondta Rodrigo, miközben belépett. – Remélem, lesz időd a komoly dolgokkal is foglalkozni.
– Miután kiadták a rendeléseket. Egy cégnél vagy, nem az irodádban.
A szomszédok megfordultak. Rodrigo rám villantotta azt a műmosolyát, amellyel türelmesen viselkedett.
– A cégnek kötelezettségei vannak, és ez a hölgy azért van itt, hogy véglegesítse a földterület megvásárlását. Már a baleset előtt megállapodásra jutottunk önnel.
– Soha nem egyeztem bele, hogy eladjam.
Megmutatott egy papírlapot az állítólagos aláírásommal, amelyet a kórházi tartózkodásom alatt kelteztek. Megígérte, hogy eladja a földet hárommillió-kétszázezer pesóért, majd közjegyző előtt jóváhagyja az ügyletet.
– Aláírtad, de a baleset után elfelejted a dolgokat – erősködött Rodrigo. – Ezért kértünk orvosi véleményt.
Az ingatlanügynök képviselője kellemetlenül érezte magát.
– Mena asszony, cégünk nem vásárol semmit, amíg önként nem erősíti meg hozzájárulását, és a közjegyzői eljárást nem követik. Azért jöttünk, mert azt mondták nekünk, hogy van egy megállapodás.
– Hát, hazudtak neki. Én sem írtam alá azt a papírt.
Claudia, az ügyvédem, elmagyarázta, hogy nincs közjegyző által hitelesített meghatalmazás eladásra, hogy nem ismeri fel az aláírást, és hogy a kérdéses dokumentumot átadják a hatóságoknak.
Rodrigo a pultra csapott.
– Kihasználod! Nem tud egyedül élni!
Úgy éreztem, igazolnom kell magam, de a jelenlévőkre néztem.
– Saját házamban élek. Magam hozom meg a döntéseimet. Vannak dolgok, amikben segítségre van szükségem, mint bárki másnak. Ettől még a fiam nem lesz a gazdám.
„Ha én nem lennék, még egy helyed sem lenne!” – kiáltotta.
– Három lépcsőfoknyira hagytál a szakadó esőben. Efrén úrnak kellett kihúznia a sárból. Ne keverd össze a címadást az otthonadással.
A bejáratnál Veronica halkan sírni kezdett. Rodrigo rámutatott.
–Mondd meg neki, hogy ő egyezett bele az eladásba. Velem voltál, amikor aláírta a szerződést.
– Nem voltam veled – felelte a lányom.
A morajlás eltűnt.
– Veronika – figyelmeztette.
– Kitöltöttem az adatait a dokumentumra. Arra kértél, hogy másoljam le az aláírását egy régi meghatalmazásról. Anya sosem látta.
Senki sem tapsolt. Megszólalt a sütő riasztója. Veronica az ajtófélfába kapaszkodott.
„A balesetről is hazudtam. Rodrigo vezetett. Telefonon beszéltem veled. Azt mondtam neki, hogy az ingatlanügynökségnek válaszra van szüksége. Hallottam a vitát, majd a balesetet. Mire a kórházba értem, a bátyám már elmondta a rendőröknek, hogy az anyám vezetett. Ezt a verziót ismételtem meg.”
– Azért tetted, mert tudtad, hogy mindent el fogok veszíteni – köpte Rodrigo.
„Azért tettem, mert féltem elveszíteni az állásomat és szembesülni veled. Soha többé ne nevezd a család védelmének.”
Az ingatlanügynök eltette a mappáját és felfüggesztette a tárgyalást. Rodrigo várásra szólította fel, mire ő vitatkozás nélkül távozott.
Veronikára néztem.
– Kilenc hónapig azt hittem, én okoztam a balesetet – mondtam neki. – Meglátogatsz, és hagyod, hogy a bocsánatodat kérjem.
– Tudom, anya.
– És amikor hazavittek? Akkor is féltél?
– Még csak gyerekeket sem kellett felvennem – felelte. – El akartam menni, mielőtt a szemedbe kellett néznem.
Ez volt az első magyarázata a búcsúzkodásra. Nem törölt ki semmit.
Rodrigo odalépett a székemhez.
– Tönkreteszed a céget, ha hallgatsz ezekre az emberekre.
– A cég nem jogosít fel arra, hogy bánts. Az alkalmazottai pedig nem védik a hazugságaidat.
– A fiad vagyok.
– Ezért kértem tőled annyiszor az igazságot. Többé nem fogom kérni.
Mondtam neki, hogy követelni fogom a cég könyvelésének felülvizsgálatát, és feljelentem a szóban forgó céget a hatóságoknál. Sem eladni, sem visszavonni nem fogom a panaszomat.
