A háttérből Madison nevetése hallatszott.
– Mondd meg Claire-nek, hogy ne rontsa el a hétvégénket! – kiáltotta.
Aztán anyám bontotta a vonalat.
Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam.
A mellettem dolgozó kollégám, Daniel Ortiz aggódva nézett rám.
– Minden rendben?
– Nem. Haza kell mennem.
– Menj. Átveszem a műszakodat.
Egy órával később már Ashland felé vezettem.
A kormányt olyan erősen szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim.
Amikor megérkeztem a nagymamám házához, azonnal rossz érzésem támadt.
A bejárati ajtó nem volt bezárva.
A konyhában égett a villany.
Evelyn az étkezőasztalnál ült.
Sötétkék ruhát viselt, azt, amelyet csak különleges alkalmakkor vett fel. A haját gondosan feltűzte, és még a régi gyöngysorát is a nyakába akasztotta.
Előtte egy műanyag tálca állt.
Fagyasztott hús, burgonyapüré és néhány fonnyadt zöldség.
Az étel közepe még jéghideg volt.
Mellette egy aprócska torta.
Egyetlen gyertyával.
– Nagymama?
Felnézett.
Az arca azonnal felderült.
– Claire! Drágám, mit keresel itt?
– Boldog születésnapot!
Átöleltem.
Olyan törékenynek tűnt a karjaim között, hogy összeszorult a torkom.
– Nem kellett volna ideutaznod – suttogta. – Tudom, milyen sokat dolgozol.
Az asztalra néztem.
– Ezt ki hozta?
– Az édesapádék. Nagyon siettek a repülőtérre.
– És még fel sem melegítették?
– Biztosan elfelejtették.
A nagymamám mosolyogni próbált.
De láttam a szemében azt a fájdalmat, amelyet évek óta igyekezett elrejteni.
Megfogtam a műanyag tálcát, és a szemetesbe dobtam.
– Ma nem ezt fogod enni.
– Claire…
– Ma ünnepelünk.
Kinyitottam a hűtőt.
Találtam csirkét, tejszínt, vajat, friss paprikát és kukoricalisztet.
Pontosan azt, amire szükségem volt.
Felvettem a nagymamám régi kötényét, és főzni kezdtem.
Egy idő után Evelyn felállt, és odasétált mellém.
– Túl sok vajat tettél bele.
Elnevettem magam.
– Ezt te mondod? Aki szerint a vaj minden problémát megold?
– Nem minden problémát, kislányom. Csak a legtöbbet.
Nevettünk.
Hosszú idő óta először hallottam igazán nevetni.
Amikor elkészült a vacsora, megterítettem, elővettem a legszebb tányérokat, és meggyújtottam három gyertyát.
– Kívánj valamit, nagymama!
Evelyn hosszasan nézte a lángokat.
– Már kívántam.
– Mit?
Különös mosoly jelent meg az arcán.
– Holnap megtudod.
Vacsora után a nagymamám a régi tölgyfaszekrényhez lépett.
Elővett egy kulcsot, kinyitotta az alsó fiókot, és kiemelt egy kopott, kék borítójú füzetet.
Azonnal felismertem.
A The Copper Finch eredeti receptkönyve volt.
Évtizedek kézzel írt receptjei, megsárgult lapok, zsírfoltok, apró megjegyzések.
A családunkban szinte szent tárgynak számított.
– Claire, tudod, mi ez?
– Hogyne tudnám.
– Nem csak receptek vannak benne.
Leült velem szemben.
– Ebben van az egész életem. A nagyapádé is. Minden átdolgozott recept, minden hajnalban kezdődő munkanap, minden nehéz év.
Végigsimított a borítón.
– És vannak emberek, akik azt hiszik, pusztán azért joguk van hozzá, mert ugyanazt a vezetéknevet viselik.
Meglepődtem.
– Nagymama, történt valami?
Evelyn nem válaszolt azonnal.
Aztán halkan megszólalt:
– Tudod, miért zárt be valójában az étterem?
– Mert nagyapa meghalt, és te már nem akartad egyedül folytatni.
Keserű mosoly jelent meg az arcán.
– Ezt mondta mindenkinek az apád.
– Nem így történt?
– Nem egészen.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Holnap itt lesz néhány ember. Szeretném, ha te is jelen lennél.
– Kik?
– Olyanok, akik segítenek lezárni valamit, amit már túl régóta halogatok.
Aznap éjjel alig aludtam.
Nem tudtam kiverni a fejemből a szavait.
És amikor reggel kilenc órakor egy fekete autó gördült a ház elé, megértettem, hogy a nagymamám valóban készült valamire.
Két férfi szállt ki az autóból.
Az idősebb, ősz hajú férfi Robert Whitaker ügyvédként mutatkozott be.
A fiatalabb, elegáns férfi pedig Jonathan Reed volt, a Heritage Table Foods nevű országos élelmiszeripari vállalat egyik vezetője.
A nappaliban ültek le.
Jonathan egy vastag dokumentumcsomagot helyezett az asztalra.
– Bennett asszony, örömmel tájékoztatom, hogy az igazgatótanács elfogadta a megállapodás végleges feltételeit.
