Gyerekkoromban ő tanított meg arra, hogyan kell úgy forgatni a palacsintát, hogy ne szakadjon szét.
Most azonban a hangja szokatlanul komoly volt.
– Claire, beszélnünk kell.
– Miről?
– Az apádról. És a kék receptkönyvről.
Másnap reggel találkoztunk egy kis kávézóban.
Patricia egy kopott barna mappát tett elém.
– Húsz éve őrzöm ezeket.
A mappában régi bankszámlakivonatok, szerződések és levelek voltak.
Patricia mély levegőt vett.
– A nagyapád halála után apád azt mondta Evelynnek, hogy segít rendbe hozni az étterem pénzügyeit.
– Ezt tudom.
– Amit nem tudsz, az az, hogy hamisított számlákkal és fiktív beszállítói szerződésekkel pénzt vont ki a vállalkozásból.
A szívem hevesen verni kezdett.
– Mennyi pénzt?
– Több mint háromszázezer dollárt.
Elakadt a lélegzetem.
– Ez lehetetlen.
Patricia megrázta a fejét.
– A nagymamád akkoriban gyászolt. Megbízott a fiában. Richard pedig kihasználta ezt.
A következő dokumentum egy régi hitelszerződés volt.
A fedezetként feltüntetett ingatlan a Copper Finch épülete volt.
– Apád a vállalkozás nevében hitelt vett fel, és az összeget a saját befektetéseire fordította. Azt állította, hogy az étterem felújítására kell.
– Evelyn tudott erről?
– Csak akkor jött rá, amikor megérkezett a bank felszólítása.
Patricia hangja elcsuklott.
– A nagymamád kénytelen volt eladni az épületet, hogy rendezze a tartozásokat. Richard pedig mindenkinek azt mondta, hogy Evelyn már túl öreg a munkához.
Könnyek gyűltek a szemembe.
– Miért nem jelentette fel?
– Mert a fia volt. És mert Richard megfenyegette, hogy ha botrányt csinál, soha többé nem láthatja az unokáit.
Az asztal szélébe kapaszkodtam.
Most már értettem.
A nagymamám nem azért zárta be az éttermet, mert elfáradt.
Hanem mert a saját fia tönkretette.
Patricia azonban még nem végzett.
Elővett egy megsárgult levelet.
– Van még valami.
A levél egy régi élelmiszeripari vállalattól származott.
Húsz évvel korábban felajánlották, hogy megvásárolják a Copper Finch egyik különleges szószának receptjét.
Az ajánlat értéke négyszázezer dollár volt.
A levél alján azonban kézzel írt megjegyzés szerepelt.
„Richard Bennett szerint az édesanyja nem kíván tárgyalni.”
– De Evelyn soha nem is látta ezt az ajánlatot – mondta Patricia.
– Miért titkolta el apám?
– Mert már megpróbálta a saját nevében eladni a receptet.
Úgy éreztem, megáll körülöttem a világ.
– A saját nevében?
– Igen. Azt állította, hogy ő fejlesztette ki.
Patricia ekkor megmutatott egy másik dokumentumot.
Egy sikertelen licencmegállapodást, amelyen apám neve szerepelt.
A cég végül visszalépett, amikor nem tudta igazolni a recept tulajdonjogát.
– Richard akkor kezdte követelni a kék füzetet – folytatta Patricia. – A nagymamád azonban elrejtette.
Hosszú ideig egyikünk sem szólt.
Aztán megkérdeztem:
– Miért mondod el ezt most?
Patricia rám nézett.
– Mert Evelyn végre úgy döntött, hogy nem fogja tovább védeni azt az embert, aki tönkretette az életművét.
Amikor visszaértem a nagymamám házához, Robert Whitaker ügyvéd már ott várt.
Evelyn az ablak mellett ült.
– Patricia mindent elmondott? – kérdezte.
Bólintottam.
– Miért nem szóltál nekem korábban?
A nagymamám szomorúan elmosolyodott.
– Mert nem akartam, hogy az apád bűnei miatt elveszítsd a gyerekkorodat.
Leültem mellé.
– De te elveszítetted az éttermedet.
– Igen.
– És húsz évig hallgattál.
– Igen.
– Miért most döntöttél úgy, hogy beszélsz?
Evelyn hosszasan nézett rám.
– Mert tavaly karácsonykor apád azt mondta, hogy el kellene adnom ezt a házat, és be kellene költöznöm egy idősek otthonába. Azt mondta, a pénzre Madison esküvőjéhez lenne szükség.
A gyomrom összeszorult.
– Ezt komolyan mondta?
– Nagyon is.
Robert ekkor megszólalt:
– Az elmúlt hónapokban Evelyn asszony független orvosi vizsgálatokon vett részt. A szakvélemények megerősítik, hogy képes önállóan meghozni pénzügyi és jogi döntéseit.
– Tehát apám fenyegetése…
– Várható volt – felelte Robert. – Ezért készültünk fel rá.
