Értetlenül néztem rájuk.
– Milyen megállapodásról beszélnek?
A nagymamám megszorította a kezemet.
– A Copper Finch visszatér, kislányom.
Jonathan elmagyarázta, hogy a vállalat meg akarja vásárolni az étterem márkanevének használati jogát, és több eredeti receptet szeretne országos forgalmazásra licencelni.
A szerződés kezdeti értéke 2,4 millió dollár volt.
Ehhez további jogdíjak társultak.
A teljes üzlet értéke idővel meghaladhatta a hárommillió dollárt.
Szinte megszédültem.
– Nagymama… te erről hónapok óta tárgyalsz?
– Nyolc hónapja.
– És senkinek sem szóltál?
– Annak szóltam, akinek kellett.
Robert ekkor elém csúsztatott egy másik dokumentumot.
A lap tetején ez állt:
„A receptek szakmai őrzője és kulináris felügyelője: Claire Bennett.”
Újra elolvastam.
– Ez mit jelent?
Jonathan mosolygott.
– Azt, hogy az ön jóváhagyása nélkül egyetlen Evelyn Bennett nevével forgalmazott termék sem kerülhet a boltok polcaira.
– De miért én?
A nagymamám rám nézett.
– Mert te nem csak lemásoltad a receptjeimet. Megértetted őket.
– De Madison…
– Madison egyszer azt mondta nekem, hogy a főzés a szolgák munkája.
Elhallgattam.
Evelyn folytatta:
– Apád pedig húsz évvel ezelőtt azt mondta, hogy egy ilyen kis étterem semmit sem ér. Most majd megtudja, mekkorát tévedett.
Aláírta a szerződést.
Majd a nevemet tartalmazó mellékletet is.
Robert ekkor egy lezárt borítékot tett félre.
– Bennett asszony, a második ügyben is készen állunk?
Evelyn bólintott.
– Igen. De azt majd a családom előtt intézzük el.
A gyomrom összerándult.
– Miféle második ügy?
– Az igazság, Claire. Ideje, hogy mindenki megismerje.
A telefonom alig fél órával később csörögni kezdett.
Először anyám hívott.
Aztán apám.
Majd Madison.
Kiderült, hogy a szomszédunk, Helen Parker látta a két öltönyös férfit, és ártatlanul megemlítette anyámnak.
Anyám azonnal megpróbálta megtudni, mi történt.
Amikor nem válaszoltam, pánikba esett.
Aznap délutánra a szüleim már hazafelé tartottak Kaliforniából.
Este hatkor apám berontott a házba.
– Anya! Mit írattak alá veled?!
Még a bőröndjét sem tette le.
Evelyn nyugodtan ült a foteljében.
– Jó estét neked is, Richard.
– Ne viccelődj! Tudom, hogy valami szerződésről van szó!
Anyám mögötte érkezett, Madison pedig a telefonját szorongatva lépett be.
– Nagymama, ugye nem adtad oda Claire-nek a pénzedet? – kérdezte a húgom.
Evelyn lassan felállt.
– Milyen érdekes. Tegnap senkit sem érdekelt, hogy egyedül vagyok a születésnapomon. Ma viszont mindannyian itt vagytok.
Apám arca vörös lett.
– Ez nem erről szól!
– Akkor miről?
– Arról, hogy Claire kihasznál téged!
Felálltam.
– Én semmit sem kértem tőle!
Anyám gúnyosan felnevetett.
– Persze. Biztosan teljesen véletlenül voltál itt, amikor aláírta a szerződést.
A nagymamám hangja hirtelen megkeményedett.
– Én kértem meg Claire-t, hogy maradjon.
Apám az asztalra csapott.
– Az a receptkönyv az egész család tulajdona!
– Nem, Richard.
Evelyn lassan közelebb lépett hozzá.
– Azt a könyvet én írtam.
– Apa is dolgozott az étteremben!
– A nagyapád dolgozott ott. Te pedig csak akkor jelentél meg, amikor pénzre volt szükséged.
A szobára dermedt csend telepedett.
Apám előrehajolt.
– Ha nem vonod vissza ezt a szerződést, bebizonyítom, hogy már nem vagy beszámítható.
Evelyn nem rezzent össze.
– Próbáld meg.
Ekkor megcsörrent apám telefonja.
Madison vőlegénye, Andrew hívta.
Apám véletlenül kihangosította.
– Richard, igaz, hogy Evelyn többmilliós szerződést kötött? Madison azt mondta, az a pénz az esküvőjükre is…
Apám azonnal megszakította a hívást.
De már késő volt.
Ránéztem Madisonra.
– Az esküvőtökre?
A húgom elsápadt.
Anyám gyorsan közbevágott.
– Ez családi ügy!
– Pontosan – feleltem. – És most már engem is érdekel.
Apám dühösen rám mutatott.
– Jobban teszed, ha távol tartod magad ettől, Claire!
A nagymamám azonban megszólalt:
– Nem. Mostantól Claire mindenről tudni fog.
Aznap este, miután a szüleim elmentek, felhívott egy régi ismerős.
Patricia Coleman.
Huszonkét évig dolgozott a Copper Finchben.
