1. rész: Váratlan gratuláció

Egy hónappal azután, hogy megszületett a kisfiam, rájöttem, hogy gazdag férjem titokban egy zárt luxusvillát vásárolt az asszisztensének és annak hatéves lányának. Nem sikoltoztam, nem sírtam, és biztosan nem fogok otthon várni egy újabb gondosan kidolgozott kifogásra.

Ehelyett felöltöztem, elhajtottam a belvárosi minneapolisi központjába, és beléptem az elegáns előcsarnokba egy hatalmas vörös rózsacsokorral a kezemben.

Paige Callahan vagyok. A férjem, Russell Callahan, a Középnyugat egyik legnagyobb kereskedelmi fejlesztő cégét irányítja.

Az üzleti életben Russell briliáns, számító és szinte megfélemlíthetetlen ember volt. Nyilvánvalóan elég nagylelkű volt ahhoz is, hogy harmincegy éves asszisztensének, Rachel Wardnak egy több millió dolláros ingatlant ajándékozzon.

Azon a reggelen éppen a hónapos fiunkat etettem a gyerekszobájában, amikor a legjobb barátnőm, Brenda küldött három fényképet.

Az első egy burjánzó mészkő kúriát mutatott biztonságos kapuk mögött Wayzatában.

A másodikon egy tíz nappal korábban aláírt, kitöltött adásvételi szerződés látható.

A harmadiktól összeszorult a mellkasom.

Russell Callahan volt feltüntetve vevőként, de Rachel Ward jelent meg az ingatlan egyedüli jogi tulajdonosaként.

A telefonomat bámultam, miközben az alvó csecsemőm a vállamnak dőlt. Russell nem csupán ideiglenes szállást szervezett, vagy segített az alkalmazottjának albérletet találni.

Készpénzt fizetett egy egész kúriáért, és az ingatlant kizárólag a nő nevére írta alá.

Remegő ujjaim ellenére sikerült üzenetet küldenem neki.

„Gratulálok, Russell. Pontosan mikor kezdtél el külvárosi birtokokat vásárolni más nőknek?”

Három perccel később hangfelvétellel válaszolt.

„Paige, kérlek, ne kezdj el felesleges jeleneteket. Rachel évekig hűségesen dolgozott nekem, és a kis Sadie-t egyedül felnevelni abban a romos lakóházban lehetetlenné vált. Beléptem, hogy segítsek egy küszködő anyának, és ennyi az egész.”

A következő laza megjegyzése megdöbbentett.

„Ez csak egy ház, Paige, és nagyon jól tudod, hogy kényelmesen megengedhetem magamnak.”

Húsz percet adtam neki, hogy felhívjon és rendesen elmagyarázza a történteket. Elolvasta az azonnali beszélgetést kérő üzenetemet, de nem törődött vele.

Így hát megrendeltem a belvárosi virágüzlet legnagyobb kapható rózsakiosztását.

Negyven perccel később beléptem a Callahan Enterprises forgó üvegbejáratán, miközben a hatalmas csokrot a karomnak támasztottam.

A recepciós azonnal kiegyenesedett, láthatóan megrémülten.

„Mrs. Callahan, jó reggelt kívánok! Mr. Callahanhez jött?”

– Jó reggelt, Cindy – feleltem egy állandó mosollyal. – Valójában azt szeretném, ha ezeket a szép virágokat egyenesen Rachel Wardnak küldenéd.

Cindy észrevette a kártyát a szirmok között.

„Ó, van valami különleges alkalom, amit ma meg kellene ünnepelnünk?”

– Bizonyára van – mondtam olyan hangon, hogy a kávépultnál álló osztályvezetők minden szót halljanak. – A nagylelkű férjem épp most vett a személyi asszisztensének egy egész luxuskastélyt, és feleségként úgy éreztem, szörnyen udvariatlan lenne, ha nem gratulálnék neki a figyelemre méltó új otthonához.

Jeges csend telepedett a hallra.

A borítékot a csiszolt kőpultra helyeztem, rajta a gondosan kiírt címmel. Benne volt az üzenetem:

Gratulálok a csodálatos új kastélyodhoz, Rachel. Micsoda rendkívüli ajándék a férjemtől. Őszintén remélem, hogy te és Sadie élvezhetitek minden egyes négyzetméterét.

Mielőtt Cindy elérhette volna a telefont, suttogások terjedtek végig a folyosókon.

Pillanatokkal később kinyílt a magán, vezetői szintű lift.

Russell egy szabott sötét öltönyben lépett ki, jóképű arcát düh komorította el.

Rachel sápadtan és idegesen követte.

– Paige – mondta Russell halkan, miközben a hall közepére lépett. – Mi a csudát képzelsz, hogy itt keresel?

Gondolkodás nélkül a szemébe néztem.

„Mit csinálok, Russell?”

– Figyelj, mi van azzal a házzal – kezdte, miközben megpróbált közém és a bámészkodó tömeg közé állni –, menjünk fel a dolgozószobámba, hogy felnőttként beszélhessünk.