„Ne mondd el a gyerekeimnek. Annak az embernek befejezetlen ügyei vannak a családunkkal. És holnap, amikor eljön Marianáért, senki ne akadályozza meg abban, hogy elvigye.”
- RÉSZ
Mariana másnap egy ismeretlen szobában ébredt.
Az első dolog, amit érzett, a melegség volt.
Három elegáns kabát takarta be, mint a takaró. Felismerte a sötétkéket, a szürkét és a bordót.
Hirtelen felült.
Emlékezett a törött poharakra, a vendégek bámuló tekintetére, és arra a kínos érzésre, hogy mindenki előtt elvesztette az eszméletét.
Valaki halkan kopogott.
Rafael volt az.
-Hogy érzed magad?
– Borzasztóan zavarban vagyok. Kérlek, bocsáss meg a történtekért.
– Nem kell bocsánatot kérned a kimerültségért.
– Valószínűleg elrontottam a vacsorájukat.
– Kaphatsz még egy vacsorát. Az egészséged nem maradhat.
Marianna meglepetten nézett rá.
Olyan régóta nem törődött már vele senki igazán, hogy ezek a szavak furcsának tűntek számára.
–Vissza kell adnom a zsákjaikat.
– Megtarthatod őket.
– Túl drágák.
– Nem az áráról beszélünk.
Rafael egy kártyát hagyott az asztalon.
– Ha segítségre van szükséged, hívj. Nem alamizsnát ajánlok fel neked. Azt mondom, hogy nem kell mindennel egyedül szembenézned.
Mariana megköszönte a gesztust, de ragaszkodott hozzá, hogy elmegy.
A konyhában megtalálta Sofiát, aki láthatóan nem aludt.
– Történt valami? – kérdezte Marianna.
– Nem. Csak nagyon aggódtam érted.
Az unokatestvére kerülte a tekintetét.
Mielőtt elindult, Nicolás utolérte a bejáratnál.
– Szófia azt mondja, hogy akár napi tizennyolc órát is dolgozol.
– Valakinek ki kell fizetnie a számlákat.
– És ki gondoskodik rólad?
Mariana megpróbált mosolyogni.
– Én. Mindig is így volt.
Miklós nem erősködött.
Egyszerűen csak egy kis zacskót adott át neki reggelivel az útra.
Azon a délutánon, miközben ruhákat rendezgetett a butik kirakatában, Mariana meglátott egy férfit az út túloldalán.
Magas, sötét hajú, fehér inges.
Hektor Salazar.
A férje.
A férfi, akitől két évvel ezelőtt megszökött.
Mariana érezte, hogy kiürül a levegő a tüdejéből.
Emlékezett azokra az estékre, amikor a férfi megnézte a telefonját, a megaláztatásokra, a fenyegetésekre, és arra az utolsó vitára, aminek következtében bezárták a saját házába.
Egy szomszédnak köszönhetően sikerült elmenekülnie.
Azóta háromszor változtatta meg a címét.
De Hector épp most találta meg.
Rezgett a telefonja.
„Szép butik. Kár lenne, ha a főnököd megtudná, milyen nő vagy.”
Mariana a raktár felé rohant.
Megjelent egy második üzenet.
„Még mindig a feleségem vagy. Nem bujkálhatsz örökké.”
A falnak dőlt.
Abban a pillanatban hívást kapott Danieltől.
– Otthon felejtettél egy sálat. Elhozhatom neked?
Mariana megpróbálta uralkodni a hangján.
— Nem szükséges.
– Te sírsz.
Néma maradt.
– Marianna, mondd meg, hol vagy?
Évek óta először hagyta abba, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne.
– A férjem talált rám – suttogta. – Félek.
Daniel Nicolás kíséretében érkezett.
Beszéltek a butik tulajdonosával, és Marianával maradtak, miközben ő elmesélte, mit tapasztalt.
Senki sem szakította félbe.
Amikor befejezte, Daniel ökölbe szorította a kezét.
– Nem fog többé bántani.
– Vannak kapcsolatai. Mindig eléri, amit akar.
– Akkor jogi védelmet biztosítunk neked – felelte Nicolás. – És ezúttal nem kell egyedül bujkálnod.
Visszavitték a Herrera-rezidenciába.
Rafael meghallgatta a történetét, és felhívott egy megbízható ügyvédet.
De azon az éjszakán valami váratlan dolog történt.
Doña Beatriz egy őszülő hajú férfi kíséretében lépett be a szobába.
Don Augusto Herrera volt az, a három testvér apja, aki már hónapok óta távol volt a cég napi adminisztrációjától.
Hector megjelent mögötte.
Mariana rémülten hátrált.
– A feleségem! – kiáltotta Hector. – És követelem, hogy velem jöjjön.
Dániel előtte állt.
– Akarata ellenére sehova sem megy.
Augusto a botjával a földre csapott.
