Marianna közeledett.
– Nem vagyok zavarban.
Várt.
– Megcsókolhatlak? – kérdezte végül.
Marianna igennel válaszolt.
Nyugodt csók volt, sietség vagy lehetetlen ígéretek nélkül.
És amikor vége lett, megértette, hogy most először azért közelíthet meg valakit, mert akarja, nem pedig azért, mert fél, hogy elveszíti.
Daniel azonban nem volt az egyetlen, akinek érzései támadtak a szívében.
Nicolás esetében másfajta cinkosság mutatkozott.
Visszanevetett.
Sétálni vitte a sétányon, a legnevetségesebb anekdotáit mesélte el, és soha nem engedte, hogy a beszélgetések kizárólag a múltja körül forogjanak.
Egy délután, miközben a tengert bámulták, Miklós bevallotta, hogy ő is beleszeretett.
–Tudom, hogy amit most mondani fogok, az bonyolítja a dolgokat. Szeretem a testvéreimet, de nem tehetek úgy, mintha csak barátként tekintenék rád.
Marianna néhány másodpercig hallgatott.
Később bevallotta, hogy ő is így érzett.
Megcsókolóztak, tudatában annak, hogy ehhez a döntéshez őszinte beszélgetésre van szükség Daniellel és Rafaellel.
De a helyzet még váratlanabbá vált, amikor Rafael kifejezte saját érzéseit.
Egyik este történt a kúria teraszán, ahová Mariana visszatért, hogy összeszedje a gondosan elraktározott három zsákot.
– Megtartottad őket – jegyezte meg Rafael.
– Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát.
A kezében tartott kék zsákra meredt.
– Én sem. Azóta próbálom bebeszélni magamnak, hogy csak segíteni akartam neked. De már nem hazudhatok magamnak. Beleszerettem.
Mariana érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
Én is akartam.
Csodálta a határozottságát, de mindenekelőtt a bátorságát, amit azzal mutatott, hogy szembeszállt saját apjával.
– Rafael, van valami, amit tudnod kell.
– Tudom – felelte. – Daniel és Nicholas beszéltek velem.
Marianna mozdulatlan maradt.
– És haragszol?
– Félek – vallotta be. – Mert mi hárman testvérek vagyunk, akik ugyanabba a nőbe szerelmesek, és egyikünk sem akar bántani téged, vagy elveszíteni a többieket.
A következő hetekben hosszasan beszélgettek.
Nem volt könnyű döntés, és nem is egy olyan fantáziából fakadt, ahol minden varázsütésre megoldódott.
Beszéltek a féltékenységről, a határokról, a tiszteletről és arról, hogy mindenkinek képesnek kell lennie megváltoztatni a véleményét érzelmi büntetés nélkül.
Mariana különösen egyértelmű volt.
–Én egyikőtökhöz sem tartozom. Nem vagyok a segítségedért cserébe járó kincs. Ha építünk valamit, annak azért kell lennie, mert mind a négyen szabadon választottuk.
A testvérek beleegyeztek.
Nem próbálták a kapcsolatukat hagyományos házasságként beállítani. Tudták, hogy a döntésük szokatlan, és hogy sokan soha nem fogják megérteni.
De azt sem akarták, hogy mások elvárásait felhasználva tagadják meg, amit ők éreztek.
Mariana megtartotta a lakását, az állását és az anyagi függetlenségét.
És ők négyen úgy döntöttek, hogy új módon ismerkednek meg egymással, anélkül, hogy sietnének vagy elrejtenék a nehézségeiket.
Amikor Beatriz rájött, mi történik, felrobbant.
„Ez szégyen! Mindhárman megőrülnek egy nő miatt, aki idejött italokat felszolgálni!”
Mariana érezte a szavak csapását, de ezúttal nem sütötte le a tekintetét.
– Egy dologban igaza van, asszonyom. Kemény munkával jutottam el idáig. És nem szégyellem.
Beatriz összevonta a szemöldökét.
– Ne beszélj velem ilyen hangnemben.
– Nem vagyok tiszteletlen. Emlékeztetlek rá, hogy az egyenruhám alapján ítélted meg az értékemet.
Daniel közeledett, de Mariana folytatta:
„Nincs szükségem az elismerésére ahhoz, hogy éljem az életemet. Azt sem fogom hagyni, hogy úgy bánjon velem, mintha bárki másnál kevesebb lennék.”
Aztán Rafael megszólalt.
– Anya, megbeszélhetjük a döntéseinket. Amit nem fogadunk el, az a megaláztatás.
Beatriz a gyerekeire nézett.
Most először értette meg, hogy a Herrera vezetéknév többé nem lesz mentség arra, hogy mindenkit irányítson.
Azon az estén nem kért bocsánatot.
Dühösen távozott.
Néhány héttel később azonban Marianát kereste.
