„Miért tartottad meg?”

„Mert voltak más oldalak is az aláírásoddal. Mind ugyanúgy néztek ki.”

Mereven bámultam.

„Hogy érted ezt?”

Nyelt egyet.

„Anya, azt hiszem, rányomtatta az aláírásodat azokra a dokumentumokra.”

Azonnal felhívtam Jamest.

Egy órán belül már az irodájában ültem a Sophie által megtartott fénymásolattal.

James figyelmesen tanulmányozta.

Az oldalon az aláírásom képe volt látható egy üres engedélyezési sor felett.

Ez egy tervezetdokumentum volt.

A Nathan által a hitelezőnek átadott kitöltött meghatalmazással ellentétben ez a verzió egy apró nyomtatott üzenetet tartalmazott az alján.

Aláírás elhelyezési teszt.

James rám nézett.

„Ez fontos.”

Rosszul éreztem magam.

„Bizonyítja ez, hogy a másik dokumentumot az engedélyem nélkül készítette?”

„Ez határozottan alátámasztja a hivatalos vizsgálat szükségességét. Szükségünk van az eredeti aktákra és a hitelező nyilvántartásaira, mielőtt pontosan megállapíthatnánk, mi történt.”

Elmagyaráztam, hogyan fedezte fel Sophie.

James arckifejezése ellágyult.

„Jól tette, hogy elhozta neked.”

Aztán feltett egy másik kérdést.

„Caroline, ki fér hozzá az otthoni számítógépedhez?”

„Nathan és én. Sophie néha iskolába is használja.”

„Tudja, hogy Nathan más pénzügyi dokumentumokat is tart-e ott?”

Bólintottam.

„Egy egész mappa tele van üzleti iratokkal.”

James azt tanácsolta, hogy ne keressek vagy módosítsam Nathan privát fiókjait. Ehelyett Erinnel együttműködve a megfelelő jogi csatornákon keresztül fogja megszerezni az adatokat.

Hazamentem és leültem Sophie mellé.

„Drágám, köszönöm, hogy megmutattad nekem azt a papírt.”

Aggódónak tűnt.

– Bajban van Nathan?

„Még nem tudom. De a felnőttek majd megoldják.”

A nő bólintott.

Aztán feltette a kérdést, amitől annyira féltem.

„El fogsz válni tőle?”

Megfogtam a kezét.

“Igen.”

Megtelt a szeme.

„Miattunk?”

Azonnal megráztam a fejem.

„Nem, Sophie. Azok miatt a döntések miatt, amiket hozott.”

Lenézett.

Aztán, olyan halkan, hogy majdnem elkerülte a figyelmemet, megszólalt:

„Örülök.”

A következő néhány hét mindent megváltoztatott.

Erin benyújtotta a válókeresetet.

Nyitottam egy külön számlát a jövedelmemnek, és elkezdtem gondosan áttekinteni a közös pénzügyi felelősségeinket.

Nathan beköltözött egy bútorozott lakásba, amíg mi a jogi ügyeket intéztük.

Margaret továbbra is hívogatott, üzeneteket hagyva, amelyek a düh, a vádaskodás és a pénzkérés között váltakoztak.

Egyik délután megjelent az épületemben.

A portás felhívta az emeletre.

„Mrs. Cole itt van. Azt mondja, sürgősen beszélnie kell önnel.”

Megkértem, hogy mondja meg neki, hogy minden jogi vagy pénzügyi kérdéssel az ügyvédeimhez kell fordulnia.

Margit nem volt hajlandó elmenni.

Végül lementem a földszintre.

Drága krémszínű kabátban állt a hallban, kézitáskáját szorosan az oldalához szorítva.

„Caroline, ez már elég messzire ment.”

Pár méterre megálltam.

– Mit akarsz, Margit?

Lehalkította a hangját.

„Nathan azt mondta, hogy ügyvédeket vontál be.”

“Igen.”

„Egyetlen szerencsétlen este miatt?”

Ránéztem.

„Tudtad, hogy Sophie egy hetet töltött azzal a scrapbookkal?”

Margit sóhajtott.

„Caroline, a gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy nem minden körülöttük forog.”

„Tudtad, hogy Caleb hónapokig spórolt, hogy megvehesse az ajándékodat?”

„Kérlek, ne kezdd el.”

Vettem egy mély lélegzetet.

„Akkor mondj valamit. Mit vártál, mit csináljanak a gyerekeim, amíg a születésnapodat ünnepelted?”

Ingerültnek tűnt.

„Azt vártam, hogy felnőttként viselkedj, és vidd el őket máshova.”

– Míg Nathan bent maradt?

„Ő a fiam.”

„És ők az én gyermekeim.”

Margit megrázta a fejét.

„Meg fogod bánni ezt.”

Most először nem ijesztettek meg a szavai.

„Már így is túl sokat bánok, Margaret.”

A liftek felé fordultam.

Aztán utánam szólt.

„Apád nem küldhet csak úgy el otthonról!”

Megálltam.

A hall nagyon csendes lett.

Visszanéztem rá.

„Nem, Margaret. Nem teheti.”

Egy pillanatra megkönnyebbültnek tűnt.

Aztán folytattam.

„De mielőtt bármilyen feltételezést tennél arról, hogy kié a ház.”

Megkönnyebbülése eltűnt.