A Nathan által felajánlott kölcsön ügyében folytatódott a vizsgálat.
A hitelező felfüggesztette a kérelmet, miután értesítést kapott arról, hogy a tulajdonjogot és az engedélyezési dokumentumokat vitatják.
James segített apának és a vagyonkezelői alap ügyvédeinek megőrizni a vonatkozó iratokat, és jelenteni a feltételezett dokumentumhiányt az illetékes hatóságoknak.
Abban a pillanatban nem emeltek büntetőeljárást, és James többször is emlékeztetett, hogy egy jogi nyomozáshoz bizonyítékokra van szükség, nem pedig feltételezésekre.
De Nathan anyagi helyzetét egyre nehezebb volt eltitkolni.
A hitelezői követelték a fizetést.
Egy üzlettársa jogi lépéseket fenyegetett egy vissza nem fizetett személyi kölcsön miatt.
És a cég, amelyet a legígéretesebb befektetésként emlegetett, hónapokkal korábban beszüntette működését.
Egyik este Nathan felhívott.
Fáradtnak tűnt a hangja.
– Caroline, beszélnem kell veled.
„Miről?”
„A kölcsön.”
Leültem.
„Milyen kölcsön?”
Néhány másodpercig hallgatott.
Aztán azt mondta: „Megpróbáltam helyrehozni a dolgokat.”
„Apám vagyonának felhasználásával?”
„Mindent vissza akartam fizetni.”
„Milyen pénzből?”
Nem válaszolt.
Lehunytam a szemem.
– Margit tudta?
„Anya tudta, hogy segítségre van szükségem.”
„Tudta, hogy megpróbálod használni a lakást?”
Újabb csend.
Aztán Nathan suttogta:
„Ő volt az, aki ezt javasolta.”
Éreztem, ahogy egy hideg fut végig rajtam.
„Mit javasolt?”
„Azt mondta, hogy az apád soha nem adná nekem közvetlenül a pénzt. De ha elintéznénk, hogy az ingatlant az ő nevére írják át, akkor refinanszírozhatnám.”
„És az aláírásommal ellátott dokumentumok?”
„Caroline…”
„Az aláírásomat azokra a dokumentumokra az engedélyem nélkül helyezted el?”
Megváltozott a légzése.
„Nem gondoltam volna, hogy beleegyezel, ha megkérdezem.”
A falat bámultam.
Hetekig azon tűnődtem, vajon Margaret mennyit tud a megállapodásról, és mennyit titkolt el előle Nathan.
Most hallottam a magyarázatát.
Állítólag mindketten tudtak a tervről.
Lefejtettem a hívást.
Aztán leírtam mindent, amit mondott, és elküldtem a beszámolót Jamesnek.
Egy hónappal később James hivatalos találkozót szervezett a brookline-i ingatlannal kapcsolatban.
Margaret Nathannal és egy ügyvéddel érkezett.
Apám a vagyonkezelői kamara jogi képviselőjével vett részt.
James mellé ültem.
A légkör már a kezdetektől feszült volt.
Margaret ragaszkodott hozzá, hogy mindig is tudta, hogy a lakás végül az övé lesz.
Nathan azt állította, hogy apa szóban megígérte, hogy átadja a családnak.
Apa nyugodtan tagadta, hogy valaha is tett volna ilyen ígéretet.
A vagyonkezelői alapítványt képviselő ügyvéd elmagyarázta, hogy Margaret írásbeli használatbavételi szerződése nem biztosított számára tulajdonjogokat.
A lakhatásával kapcsolatos bármilyen változtatásnak a megállapodást és az alkalmazandó jogszabályokat kell követnie.
Margit dühösnek látszott.
„Ez nevetséges. Évek óta ott élek!”
Apa halkan beszélt.
„És ezekben az években, Margaret, lényegesen kevesebbet fizettél a piaci árnál.”
A nő felé fordult.
„Mert a lányod és a fiam összeházasodtak!”
„Válnak.”
Margit rám mutatott.
„Azért csinálja ezt, hogy megbüntessen.”
Ránéztem.
„Nem. Azt teszem, amit már régen meg kellett volna tennem. Gondoskodom arról, hogy a gyermekeim jövője védve legyen.”
Nathan előrehajolt.
„Caroline, kérlek. Kell lennie valami más megoldásnak.”
James letett egy dokumentumot az asztalra.
„Van valami, amit mindkettőjüknek meg kell érteniük, mielőtt bármiről is beszélnénk.”
Margit a papírra pillantott.
„Mi ez?”
„A Brookline-i ingatlant szabályozó vagyonkezelési megállapodás.”
Nathan összevonta a szemöldökét.
„Tudjuk, hogy Richardé az ingatlan.”
James megrázta a fejét.
„Eredetileg Richard vette. De másfél évvel ezelőtt átruházta.”
Margit apámra nézett.
„Kinek adta át?”
Apa nem válaszolt azonnal.
Ehelyett felém fordult.
„Caroline, azt hiszem, itt az ideje, hogy megértsék, miért hoztam ezt a döntést.”
James kinyitotta a dokumentumot.
És ami ezután történt, arra életem végéig emlékezni fogok.
„A Brookline társasházi lakást jelenleg egy két gyermek javára létrehozott vagyonkezelői alap birtokolja” – magyarázta James.





