- RÉSZ
„Ha újra szabadnak szeretnéd látni a fiadat, add el a farmodat 48 órán belül. Különben gondoskodom róla, hogy a börtönben rohadjon el.”
Arturo Montes ezt hajnali háromkor mesélte el nekem, pont a manzanilloi parancsnoki őrsön, miközben a fiam rácsok mögött maradt, arcát eltorzították az ütések.
Sergio Leal vagyok, 71 éves, és mindenki számára egy öreg farmer vagyok, aki alig tud működni egy 1998-as Ford teherautóval.
Azon az estén szörnyű esőben vezettem, miután felhívott Alejandro, az egyetlen fiam, aki 28 éves.
– Apa, kérlek, gyere értem! Százmillió peso lopásával vádolnak.
Amikor megérkeztem, alig ismertem fel.
A bal szeme feldagadt, az ajka felrepedt, és a nyaka körül zúzódások voltak. Egy betonpadon ült, remegve.
– Nem loptam semmit, apa. Esküszöm az életemre.
Alejandro mindig is szorgalmas és becsületes volt. Fiatal kora óta arra törekedett, hogy megéljen anélkül, hogy bárkitől függne. Ezért, amikor feleségül vette Renata Montest, elfogadott egy állást apósa cégénél, a Logística del Pacíficónál.
Arturo Montes a kikötő egyik legbefolyásosabb üzletembere volt. Szállítmányozási cégeket, raktárakat és több millió dolláros szerződéseket birtokolt.
És megvetett engem.
Soha nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy emlékeztesse Alejandrót, hogy egy előkelő családból származó nőt vett feleségül, míg az apjának csak néhány hektár földje volt.
A fiam elviselte a megaláztatásokat, mert szerette Renatát.
Egészen addig az éjszakáig.
„Három őr vert meg az irodámban” – magyarázta. „Azt állították, hogy külföldi cégeken keresztül sikkasztottam el a pénzt. Amikor megpróbáltam felhívni Renatát, elvették a mobiltelefonomat.”
Megígértem neki, hogy nincs egyedül.
Aztán megjelent Arturo, két testőr kíséretében.
Néhány dokumentumot dobott a lábam elé.
„Íme a bizonyítékod, hogy a fiad tolvaj. Bár kétlem, hogy egy hozzád hasonló paraszt bármit is megértene az egészből.”
Lassan lehajoltam, hogy felvegyem őket.
– Kérlek, Arturo. Ő az egyetlen fiam.
Hangosan felnevetett.
– Akkor add el a farmodat, az állataidat, sőt még a kacatokat is, amiket vezetsz. 48 órád van, hogy megszerezd a pénzt.
Meggyőződéssel távozott, hogy tönkretett engem.
Hagytam, hogy ő is elhiggye.
De mielőtt visszatértem volna a ranchra, úgy döntöttem, meglátogatom Renatát. Alejandro adott nekem egy vészkulcsot a házához.
A bejárati ajtót nyitva találtam, és mozgást hallottam az emeletről.
Lassan mentem fel.
Renata fekete szemeteszsákokba pakolta a fiam ruháit. Még azokat az órákat is kidobta, amiket a fiam kiskora óta őrzött.
Amikor meglátott, elejtette a táskáját, és sírni kezdett.
– Ó, Don Sergio, de kínos. Alejandrónak szerencsejáték-függősége van. Azért lopta el azt a pénzt, hogy kifizesse az adósságait.
Ezután azt állította, hogy megpróbálta megfojtani.
Megnéztem a nyakát. Semmi nyom nem volt rajta.
„Jelentenem kellett, hogy megvédjem magam” – tette hozzá.
Ebben a pillanatban megjelent Javier Valdés, a cég ügyvédje egy mappával.
Kinyitotta előttem.
„Holnap meggyőzöd a fiadat, hogy aláírja ezt a vallomást. Ha teljes felelősséget vállal, talán alkudhatunk néhány év börtönt.”
Renata azonnal abbahagyta a sírást.
Odajött hozzám, és olyasmit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni:
„Jobb lesz, ha meggyőzöd, após. Mert ha Alejandro nem írja alá, apám gondoskodni fog róla, hogy soha többé ne szabaduljon ki.”
És ahogy az előre elkészített vallomáson elmélkedtem, rájöttem, hogy a fiam nem került bele egy nyomozásba.
Valaki csapdát állított neki.
Amit még mindig nem tudott, az az volt, hogy a saját felesége évek óta készítette fel őt.
- RÉSZ
Vitás nélkül elhagytam a házat.
Renata és az ügyvéd azt hitték, sikerült megijeszteniük, de hibáztak: megmutattak nekem néhány dokumentumot.
A bankszámlakivonatok között volt egy lap, amelynek a fejlécét azonnal felismertem:
Felvásárlás előtti audit. Grupo Capital del Norte.
Eszembe jutott valami, amit Arturo mondott egy családi vacsora alatt.
