- RÉSZ
„Úgy beszélsz, mint a nagymamám, Rosa! 63 éves vagyok, nem 90! Egy igazi nővel akarom élvezni az életet, nem pedig egy ápolónő mellett lekötve tölteni az utolsó éveimet!”
A férjem, Arturo, ezeket a szavakat kiabálta felém, miközben a ruháit egy kék bőröndbe gyömöszölte. Harmincnyolc éve voltunk házasok. És mindössze hat hónappal korábban ugyanez a férfi még egy kanalat sem tudott anélkül fogni, hogy ne remegett volna a keze.
61 éves voltam. Hat hónapig aludtam az ágya mellett, és minden éjjel többször is felébredtem, hogy ellenőrizzem, lélegzik-e még. Megetettem, megfürdettem, és megjegyeztem a napi tizenkét gyógyszerének nevét.
Most Valeriával, egy 34 éves ingatlanügynökkel távozott. Két évvel fiatalabb volt az egyetlen lányunknál.
„Visszaadta az élni akarásomat” – folytatta Arturo. „Ő hívta a mentőket, amikor szívrohamot kaptam. Ha ő nem lett volna, halott lennék. És mit csináltál? Adtál nekem tablettákat bizonyos időpontokban? Bármelyik ápolónő pénzért csinálja ezt.”
Leültem a folyosón lévő kis padra.
„Hol van a kék nadrágom?” – kérdezte.
– A második fiókban. Kivasalva.
– Persze, hogy kivasalták! Mindennek tökéletesnek kell lennie számodra! Időben esedékes étkezés, időben érkező gyógyszerek, időben mért vérnyomás. Megfojtottál!
Figyeltem, ahogy megpróbálja becsukni a bőröndöt.
Márciusban nagyon súlyos szívrohamot kapott. Az orvosok két stentet helyeztek be, és figyelmeztettek minket, hogy a felépülés kényes lesz.
Amikor visszatért a kórházból, tizenöt kilóval kevesebbet nyomott. Nem tudott egyedül elmenni a fürdőszobáig, és hetekig még borotválkozni sem volt ereje.
Mindent megtettem, hogy segítsek neki.
Azonban ahogy felépült, úgy kezdett bánni velem, mintha zavarná a jelenlétem.
Most új fehér tornacipői, divatos ingei és egy parfümje volt, amit még soha nem használt rajtam.
– Valeria vár rám lent – jelentette be. – És még valami: fel fogjuk osztani a lakást. A fele az én nevemen van. Ne hidd, hogy odaadom neked.
Mély fájdalmat éreztem, de nem vitatkoztam.
Bementem a szobánkba, és elővettem egy kék mappát, amiben az orvosi dokumentumait tartottam. Megkerestem a kórházi jelentést, hat összetűzött oldalt, amit Arturo soha nem vett igénybe, hogy elolvasson.
Gondosan összehajtottam, és a bőröndje oldalsó zsebébe tettem.
– Mit tettél oda?
– Az orvosi lelete. Szüksége lesz rá a következő vizsgálaton.
– Még a búcsúzáshoz is papírmunkát kell adnod!
Becsapta az ajtót.
A konyhaasztalon hevert a gyógyszeresdoboza, hét napra előkészítve. Naponta tizenkét tabletta, az ütemterv szerint elosztva.
Elfelejtettem.
Nem futottam utána.
Mert volt valami, amiről Arturo egyáltalán nem volt tudatában.
Az igazság arról az éjszakáról, amikor majdnem meghalt, a jelentés utolsó oldalán volt leírva. És ha valaha elolvassa, rájön, hogy a nő, akit őrangyalának nevezett, valami igazán szörnyűséget tett.
- RÉSZ
A szívroham éjszakáján Arturo azt mondta, hogy találkozik egy ingatlanügynökkel, hogy megbeszéljék a Chapala-tó közelében lévő jocotepeci nyaralónk eladását.
Guadalajarában laktunk, és évek óta nem használtuk azt az ingatlant.
Fél tizenegy volt, amikor megszólalt a kaputelefon.
„Rosa asszony? Taxisofőr vagyok. A férje az autómban van. Nagyon rosszul érzi magát. Szálljon ki gyorsan!”
Papucsban mentem ki.
Arturo a hátsó ülésen ült, sápadtan, izzadva, és a mellkasát fogta. Alig tudott megszólalni.
Azonnal hívtam a 911-et.
Miközben a taxisofőr utasításait követtem, mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.
– Egy fehér zakós szőke lány vitte el néhány lakás közelében. Pénzt adott nekem, és azt mondta, hogy a férje túl sokat ivott. De amikor láttam, hogy lilává válik, tudtam, hogy nem csak részegségről van szó.
A sofőr neve Ismael volt.
Észrevette, hogy Arturo állapota rosszabbodik, és megpróbálta felhívni a feleségét. Mivel nem vették fel, elvitte a címünkre.
A mentőautó néhány perccel később megérkezett.
A kórházban egy orvos elmagyarázta nekem, hogy nagyon kis különbséggel sikerült megmenteniük az életét.
