Az ügyvéd tisztázta, hogy közjegyző előtt kell hivatalossá tennünk a megállapodást, és Arturo független tanácsot kérhet, mielőtt elfogadná.
Újra a pirulákra nézett.
Aztán az orvosi jelentés.
Végül felvette a tollat.
– Egyetértek – mondta.
Nem azonnal vagy kötelezettségből tette. A következő napokban áttekintette a javaslatot a saját tanácsadójával. Hetekkel később hivatalossá tettük az ingatlanok átruházását.
Mi is elindítottuk a válópert.
Harmincnyolc évnyi házasság ért véget különösebb vita nélkül.
Azon a reggelen, amikor Arturo összeszedte utolsó holmiját, megállt az ajtó előtt.
– Rosa, nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy megmentettél.
– Nem kell szavakkal megköszönnöd.
– Szóval, mit tehetek?
– Tanulj meg úgy élni, hogy ne becsüld le azokat, akik szeretnek téged.
Könnyekkel a szemében távozott.
Ezúttal nem várt rá fiatal nő az autóban.
És én sem futottam utána.
Azon az éjszakán kilenc órát aludtam egyhuzamban.
Nincsenek riasztók.
Anélkül, hogy felkelnék, hogy megnézzem bárki vérnyomását.
Amikor felébredtem, a napfény besütött az ablakon, és a lakásban teljes csend volt.
Először furcsának tűnt számomra ez a nyugalom.
Aztán megértettem valami csodálatosat.
A csend nem mindig jelent magányt.
Néha szabadságot jelent.
Visszamentem korrektúrázni egy kis guadalajarai kiadóhoz. Évtizedek óta űztem ezt a szakmát, amit Arturo betegsége alatt szinte teljesen felhagytam.
Elkezdtem kijárni a barátaimmal.
Elmentem a színházba.
Vettem egy piros ruhát, amit korábban soha nem mertem volna felvenni, mert Arturo mindig azt mondta, hogy ezek a színek a fiatal nőknek valók.
Mariana elkezdett vasárnaponként meglátogatni az unokáimmal.
Egyik délután a kilencéves unokám, Sofia figyelte, ahogy a konyhában nevetgéltünk.
– Nagymama, miért nevetsz most annyit?
– Nem szoktam nevetni?
–Szinte soha. Mindig a telefonodat nézted, hogy megtudd, hogy van nagypapa.
Nem tudtam, mit válaszoljak.
Szorosan megöleltem.
Novemberben Ismael felhívott.
– Doña Rosa, ne aggódj. Meglátogattam Don Arturo-t. Jól van.
Elmagyarázta nekem, hogy a volt férjem elkezdte a saját gyógyszereit rendszerezni.
Magánál hordott egy jegyzetfüzetet, amibe feljegyezte a vérnyomását, és azzal járt orvosi vizsgálatokra.
„Először teljesen elveszett volt” – ismerte el Ismael. „De tanul. Még a saját ételét is megfőzi.”
Mosolyogtam.
-Örülök, hogy hallom.
– Mindig kérdezősködik felőled.
Néma maradtam.
– Azt mondja, szeretné felhívni, de nem tudja, hogy van-e hozzá joga.
Kinéztem az ablakon.
–Mondd meg neki, hogy továbbra is vigyázzon magára. Elég volt.
Hónapokkal később Mariana elmondta, hogy Valeria elvesztette az állását az ingatlanügynökségnél.
Úgy tűnik, miután Ernesto meglátogatta az osztályunkat, hivatalos panaszt nyújtott be, és a cég felülvizsgálta az általa kezelt tranzakciókat.
Szabálytalanságokat találtak, és úgy döntöttek, hogy megszüntetik a munkaviszonyukat.
Nem éreztem örömet, amikor megtudtam.
Sem szomorúság.
Egyszerűen már nem volt része az életemnek.
Áprilisban Ismael megjelent az ajtómnál egy táskával.
– Don Arturo megkért, hogy adjam át ezt neki.
Benne egy üveg almáslekvár volt.
A gyümölcs arról az öreg fáról származott, amit együtt ültettünk Jocotepecben, amikor Mariana kicsi volt.
Volt ott egy négybe hajtogatott jegyzetfüzetlap is.
Felismertem Arturo kézírását, bár most nagyobb és remegőbb volt.
Azt mondta:
„Rózsa:
Végre megtanultam az utolsó oldalig olvasni.
Bocsáss meg, hogy összekevertem a szerelmet a kötelességgel, a fiatalságot pedig a boldogsággal.
Nem foglak kérni, hogy gyere vissza.
Most már egyedül szedem a gyógyszereimet. A pulzusom stabil, és főzni tanulok.
Tudom, hogy túl késő van ahhoz, hogy megköszönjem.
De köszönöm azt a hat hónapot, amíg te gondoskodtál az életemről, miközben én tönkretettem a miénket.
Artúr».
Kétszer is elolvastam a levelet.
Mivel egész életemben korrektorként dolgoztam, észrevettem egy apró írásjelhibát.
Megszokásból egy piros tollat kerestem.
Aztán elmosolyodtam, és otthagytam, ahol volt.
Nem akartam korrigálni.
Betettem a levelet a kék mappába, a kórházi jelentés mellé.
