Megállt a konyhaajtóban.

Először Arturora nézett.

Aztán Valeriához.

Az arckifejezése azonnal megváltozott.

– Te – mondta, és rámutatott –, ismerem őt.

Valéria elsápadt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Természetesen. Fehér táskát viselt aznap este. Pénzt adott nekem az ablakon keresztül, és azt mondta, hogy az úr túl sokat ivott.

Arturo lehunyta a szemét.

Ismael folytatta:

– Megkérdeztem tőle, hogy szüksége van-e kórházra, de te ragaszkodtál hozzá, hogy vigyem haza. Aztán hátra sem nézve bementél az épületbe.

„Hazudik!” – kiáltotta Valeria.

„Kisasszony, tizenhét éve dolgozom taxisofőrként. Láttam már beteg, sérült és részeg embereket is. Az az ember nem volt részeg. Szenvedett.”

Ismael mély lélegzetet vett.

–Amikor megálltunk egy közlekedési lámpánál, belenéztem a visszapillantó tükörbe. Lilák voltak az ajkai. Úgy szorította a mellkasát, mintha szúrnák. Megpróbáltam felhívni a telefonján „feleségként” szereplő számot, de senki sem vette fel.

Gombócot éreztem a torkomban.

Pontosan emlékeztem arra a nem fogadott hívásra.

Amíg tévét néztem, a konyhában hagytam a mobilomat.

„Aztán elvittem a házához” – folytatta Ismael. „Megnyomtam a kaputelefont, és Mrs. Rosa vette fel. Ő hívta a mentőket. A férfival maradtam, amíg meg nem érkezett a mentő.”

Arturo Valeriára nézett.

– Miért mondtad, hogy mindezt te tetted?

Türelmetlenül felsóhajtott.

– Ó, Arturo! Mert tudtam, hogy dramatizálni fogsz!

-Drámai?

– Igen. Féltem. Nem tudtam, mit tegyek.

– Miért nem hívtad a mentőket?

Valéria hallgatott.

Marianna egy lépést tett előre.

– Válaszolj neki.

Aztán a nő teljesen elvesztette a türelmét.

– Mert egy nős férfival voltam a lakásomban! Ezt akartad hallani?

Senki sem válaszolt.

„Vannak szomszédaim, vannak ügyfeleim, van hírnevem! Mit csináltam volna, ha ott hal meg? Teleraktam volna az épületemet mentősökkel és rendőrökkel? Elmagyaráztam volna nekik, hogy ki a felesége? Nem akartam ilyen botrányt!”

Arturo a szája elé kapta a kezét.

– Valéria…

„Elküldtem a feleségéhez! Ez volt a leglogikusabb! Vagy ápolónőnek kellett lennem valaki mellett, aki alig kap levegőt?”

A szavak ott lógtak az asztalon.

Arturót néztem.

Hónapokig ismételgette, hogy az a nő adott neki egy második életet.

És most bevallotta, hogy a legfőbb gondja az volt, hogy megakadályozza a férfi halálát a lakásában.

– De a kórházból írtál nekem – mormolta Arturo. – Azt mondtad, hogy mentőt hívtál. Hogy a végéig mellettem maradtál.

Valéria vállat vont.

– Nos, ezt megírtam neked. Örömmel hitted el.

– Hazudtál nekem.

„És fontosnak akartál érezni magad! Az angyalodnak nevezett. Azt mondtad, még soha nem találkoztál hozzám hasonló nővel. Mit akartál, hogy tegyek? Hogy ellentmondjak neked?”

Arturo lesütötte a tekintetét.

Aztán Ernesto, a feltételezett vevő, hátrált egy lépést.

– Elnézést, kisasszony, miféle bajba kever engem?

Valéria felé fordult.

– Ennek semmi köze az üzlethez.

– Hogy érted azt, hogy nem? Azt mondtad, egyszerű válásról volt szó, és hogy az úr sürgősen el akarta adni.

– És így is van!

– Nos, nem akarok családi vitákba keveredni, vagy egy idős hölgy elleni fenyegetéseket intézni hozzá.

Ernesto eltette a telefonját.

– Visszavonom a vételárat. Ha valaha is felmerül egy legális és átlátható tranzakció, felülvizsgáljuk. De ma nem veszek semmit.

Valéria ökölbe szorította a kezét.

– Gyáva vagy!

– Hívj, aminek akarsz.

Ernesto elhagyta a lakást.

Az ajtó becsukódott.

A férjem ülve maradt, és a jelentést nézte.

Valeria ekkor jött rá, hogy kezdi elveszíteni az irányítást a helyzet felett.

– Arturo, menjünk. Nincs itt több dolgunk.

Nem mozdult.

– Szerettél engem, Valeria?

Megvetően nézett rá.

-Bocsánat?

– Szerettél te valaha igazán?

Válaszában most először nyoma sem volt kedvességnek.

„Azt akarod, hogy elmondjam az igazat? Azt hittem, hogy a lakás eladásával mindannyian jól járunk. Jó jutalékot kapok, neked pedig lesz pénzed új életet kezdeni.”

– Jutalék?

– Hát persze! Azt hitted, ingyen fogok dolgozni?

Mariana felháborodottan felkiáltott.

Valeria egyre dühösebben folytatta: