A férjem kezdett ideges lenni.

– Rosa, ne csinálj jelenetet. A lakás miatt jöttünk. Ennyi az egész.

Néhány másodpercig néztem rá.

Ő volt az a férfi, akivel majdnem négy évtizedet töltöttem együtt. A lányom apja. Az unokáim nagyapja.

Ismerte az arcán minden egyes ráncot.

De abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy idegent figyelnék.

– Arturo, mielőtt a pénzről beszélnénk, szeretnék kérni egy szívességet.

– Milyen szívességet?

– Ülj le velem a konyhába öt percre.

Valéria azonnal közbelépett.

„Ne menj el, drágám! Tudjuk, hogy mennek ezek a dolgok. Sírni fog, a régi időkre fog emlékeztetni, és végül manipulálni fog téged.”

– Nem fogok sírni – feleltem. – Csak azt akarom, hogy Arturo felolvasson valamit.

A férjem felsóhajtott.

– Rendben. De siess.

Bement a konyhába.

A kék mappa az asztalon volt.

Mellette egy ősz hajú, szürke kosztümös és bőrtáskás nő ült.

– Jó napot kívánok, Arturo úr – üdvözölte. – Patricia Hernández vagyok, a felesége ügyvédje.

Arturo kinyitotta a szemét.

– Ügyvéd? Miért?

—Annak érdekében, hogy mindkét vagyontárgyunkat érintő döntést kellő információk birtokában és nyomásgyakorlás nélkül hozzunk meg.

Valéria megjelent az ajtóban.

– Ez egy csapda!

– Senki sem köteles maradni – felelte Patricia. – De bölcs dolog lenne először meghallgatni.

Leültem a férjemmel szemben.

Elővettem a hat oldalas orvosi jelentést, és az utolsót elé tettem.

– Olvasd el, Arturo!

– Megint a betegségeimről beszélsz?

– Csak az utolsó oldal.

– Mi olyan különleges benne?

– Abban a részben, ahol elmagyarázza, hogyan kerültél a kórházba.

Arturo átkutatta a zsebeit.

– Nem hoztam magammal a szemüvegem.

Levettem az enyémeket, amiket egy láncon lógva viseltem a nyakamban.

– Használd ezeket.

Látható bosszúsággal fogadta őket.

A papír fölé hajolt.

Hangosan, lassan olvasni kezdett.

– Felvételi kórtörténet… Férfi beteg, hatvanhárom éves… súlyos mellkasi fájdalom… légzési nehézség…

Végighúzta az ujját a vonalakon.

– Az első átszállítást végző sofőr vallomása szerint a beteget egy fiatal nő tette be a járműbe egy lakóépület közelében…

A hangja lassabb lett.

—A nő azt állította, hogy a beteg alkoholt fogyasztott, pénzt adott az átutaláshoz, és megadta a címét…

Arturo abbahagyta az olvasást.

Valeriára nézett.

Keresztbe fonta a karját.

– És akkor mi van? Össze voltál zavarodva. Még arra sem emlékszel, mi történt.

– Gyerünk, Arturo! – kértem tőle.

Visszatért a dokumentumhoz.

—A sofőr az út során a beteg állapotának fokozatos romlását észlelte… A feleség este 10:38-kor hívta a mentőket… Telefonos utasításokat adtak a mentőegység megérkezéséig…

Mozdulatlanul maradt.

Néhány másodpercig csak a hűtőszekrény zúgása hallatszott.

Aztán felemelte a fejét.

– Valéria…

Összeszorította az ajkait.

-Hogy?

– Itt azt írják, hogy beraktál egy taxiba.

– Mert segítségre volt szükséged!

– Azt mondja, hazaküldtél, mondván, részeg vagyok.

– Nem is tudtam, hogy szívrohamom volt!

– De azt mondtad, hogy hívtál mentőt.

Valéria az ajtó felé nézett.

– Lehet, hogy ez a jelentés téves.

Az ügyvéd közbelépett.

– Ez a kórházi dokumentáció hitelesített másolata. Azt is kértük, hogy őrizzék meg a sürgősségi szolgálat adatait. A rögzített hívás Mrs. Rosáé.

Arturo ismét a lapra nézett.

Remegni kezdett a keze.

– Szóval… ki vitt el oda valójában?

– Egy Ismael nevű taxisofőr – feleltem. – Ugyanaz a férfi, aki júliusban meglátogatott téged.

A férjem összevonta a szemöldökét.

Emlékeztem arra a látogatásra.

Ismael a feleségével és egy kosár őszibarackkal érkezett.

Arturo alig köszönte meg neki. Még pénzt is ajánlott fel neki elutasítóan, mintha a fáradozásáért jött volna fizetséget behajtani.

– Aggódott érted – folytattam. – A kórházban maradt, amíg meg nem hallotta, hogy túlélted.

– Róza…

Mielőtt folytathatta volna, megszólalt a csengő.

Marianna nyitotta ki.

– Pase, don Ismael.

A taxisofőr sötét kabátban lépett be, a haja pedig vizes volt az esőtől.