A következő hat hónapban Arturo egyszer sem kérdezte meg, hogyan került valójában a kórházba.
Valeria viszont üzeneteket küldött neki, amelyekben azt írta, hogy felhívta a mentőket, és az utolsó pillanatig mellette maradt.
Véletlenül fedeztem fel ezeket az üzeneteket, miközben kórházban volt.
Szembe akartam nézni vele, de a kardiológus figyelmeztetett, hogy egy nagyobb felfordulás komolyan megnehezítheti a felépülését.
Úgy döntöttem, várok.
Hónapokig tűrtem a sértéseit, a titkos telefonhívásait és egy másik parfüm illatát.
A lányunk, Mariana, akkor fedezte fel az igazságot, amikor elolvasta a jelentést.
–Anya! Az a nő elhagyta, miközben szívrohama volt! És te hónapok óta gondoskodsz róla?
„Először is a túlélésedre volt szükségem, lányom. Aztán majd eldöntöm, mit tegyek a házasságunkkal.”
Egy héttel Arturo távozása után posztolt egy fényképet, amelyen Valeriát öleli.
Alább ezt írta:
„Az őrangyalom. A nő, aki második életet adott nekem.”
Nem válaszoltam.
De három nappal később, hajnali egy órakor felhívott.
Elfelejtette, hogyan kell bevenni a gyógyszerét.
Hátulról hallottam, ahogy Valeria kiált:
– Nincs szükséged arra az öregasszonyra! Majd én gondoskodom rólad!
Aztán átvette a beszélgetés irányítását.
– És készülj, Nagymama. Hétfőn megkapod a lakás felének eladásához szükséges dokumentumokat. Vannak érdeklődő vevőink. Ha nem fizeted ki a tartozást, idegenekkel fogod megosztani az otthonodat.
Valóban, hétfőn kaptam egy értesítést.
Kétmillió-négyszázezer pesót követeltek Arturo részvényéért. Szombatra potenciális vevők látogatását is bejelentették.
Nem volt nekem ennyi pénzem.
De tudtam valakit, aki segíthetett nekem.
Felhívtam egy ügyvédet, majd Marianát, és végül Ismaelt, a taxisofőrt.
– Don Ismael, emlékszel a fehér zsákos lányra?
– Tökéletesen, Rosa asszony.
–Szombaton kell eljönnöd. A férjemnek tudnia kell az igazságot.
Azon az estén a kórházi jelentés utolsó oldalának egy másolatát tettem a konyhaasztalra.
Szombaton, pontosan tizenkét órakor megszólalt a csengő.
Kinyitottam az ajtót.
Arturo Valeriával és egy férfival volt, aki a lakás rá eső részét akarta megvenni.
Szó nélkül behívtam őket. El sem képzelték, ki fog belépni ugyanazon az ajtón, és mit fog mindenki előtt felfedni.
- RÉSZ
Valéria lépett be először.
Elegáns fehér ruhát, magas sarkú cipőt és hatalmas sötét szemüveget viselt, annak ellenére, hogy Guadalajarában teljesen borult volt az ég.
Arturo jelent meg mögöttük.
A férjem még többet fogyott. A szemei duzzadtak voltak, a bőre pedig kissé szürkésnek tűnt. Még mindig az új fehér tornacipőjét viselte, mintha azok a cipők húsz évvel lerövidíthetnék a megjelenését.
A harmadik látogató egy testes férfi volt, körülbelül negyven év körül, fekete inget és feltűnő órát viselt.
– Jó napot kívánok, asszonyom – mondta, a falakat nézve. – Ernesto vagyok. Azért jöttem, hogy szemügyre vegyem a birtokot.
– Rajta – válaszoltam.
Valeria végigsétált a folyosón anélkül, hogy a cipőjét megtisztította volna.
– Ó, Rosa, annyira elhanyagolt mindent. Fel kellene újítanod ezt a lakást. Úgy tűnik, még mindig a nyolcvanas években élsz.
Nem válaszoltam.
„Ernesto, három hálószoba van itt” – folytatta. „A fő hálószobához tartozik egy erkély. Ha megveszed a felét, megbeszélhetjük, melyik helyiségeket használod, amíg mi elintézünk mindent.”
„És a hölgy?” – kérdezte.
Valéria elmosolyodott.
– Hát, majd hozzá kell szoknia az osztozkodáshoz. Vagy az eladáshoz. Mindig van megoldás, ha valakinek pénzre van szüksége.
Ebben a pillanatban Marianna kiment a szobából.
A lányom már percek óta várt.
– Szia, Apa.
Arturo mozdulatlan maradt.
– Mariana? Mit csinálsz itt?
– Anyámat kísérem. Ez volt az otthonom is huszonnégy évig, emlékszel?
Valéria hangosan felnevetett.
–Nézd csak. Hoztál erősítést, Rosa?
Raúl, a vejem, Mariana mögött jelent meg.
– Nem azért jöttünk ide, hogy harcoljunk – mondta nyugodtan. – Csak azt akarjuk, hogy minden rendben menjen.
