Néhány másodpercig egy szót sem tudtam kimondani.

Négymilliárd peso.

Olyan felháborító összeg volt, hogy még nekem is, miután évtizedekig nemzetközi pénzügyi műveletekkel foglalkoztam, meg kellett értenem, hogyan sikerült elrejteniük.

– Magyarázd el nekem mindent, Iván!

– A Logistica del Pacífico közel három éve hatalmas veszteséggel működik. Arturo Montes olyan árukkal fedezett kölcsönöket vett fel, amelyek soha nem léteztek. Szerződéseket hamisítottak, számlákat módosítottak, és kapcsolódó cégeket használtak fel a pénz elszívására. Valójában a cége technikailag csődben van.

– És mi a helyzet azzal a százmillióval, amit Alejandro állítólag ellopott?

–Egy kitalált művelet. Azért hozták létre, hogy őt hibáztassák néhány szabálytalanságért, és eltereljék az ellenőrök figyelmét.

Lehunytam a szemem.

A fiam napi tizennégy órát dolgozott egy olyan férfinak, aki hajlandó volt börtönbe küldeni, hogy eltussolja a saját bűneit.

De Iván még nem fejezte be.

– Megtaláltuk Renata Montes és Diego Robles, a cég pénzügyi igazgatója közötti belső levelezést. Az üzeneteket a hivatalos felülvizsgálatban szereplő vállalati számlákon tárolták. Sergio, ezt nem rögtönözték.

– Mióta?

– Még mielőtt Renata találkozott volna Alejandróval.

Borzongást éreztem.

Ivan biztonságos csatornán keresztül küldte el nekem a dokumentumokat.

Megnyitottam az első üzenetet.

Majdnem három éves volt.

Renata egy Los Cabos-i luxushotelből írt Diegónak:

„Megtaláltam a tökéletes jelöltet. Alejandro Leal a neve. Logisztikában dolgozik, felelősségteljes, és nagyon szeretne előrelépni. Az apja egy vagyontalan és befolyástalan farmer. Ha valaha is felelősségre kell vonnunk valakit, senki sem fog a védelmére kelni.”

El kellett fordítanom a tekintetemet.

Emlékeztem, amikor Alejandro először mesélt nekem Renatáról.

Izgatottan érkezett a tanyára, mondván, hogy egy csodálatos nővel találkozott.

Láttam, hogyan spórolt hónapokig, hogy gyűrűt vehessen neki.

Emlékszem a mosolyára, amikor bejelentette az esküvőjüket.

És most bizonyítékom volt arra, hogy számára a fiam sosem volt szerethető férfi.

Ez egy eszköz volt.

Olvass tovább.

Renata és Diego már jóval a házasság előtt romantikus kapcsolatban éltek.

Amikor felfedezték, hogy Arturo cége süllyed, tervet eszeltek ki, hogy egymillió dollárért eladják, és megszökjenek, mielőtt a szabálytalanságok felszínre kerülnek.

Diego intézte volna a könyvelést.

Renata rávenné Alejandrót, hogy kompromittáló dokumentumokat írjon alá.

Arturo-t arra használták fel, hogy nyomást gyakoroljon a hatóságokra, és vejét tegye meg a feltételezett bűnösnek.

De volt még egy utolsó árulás.

Renata és Diego azt is tervezték, hogy elhagyják Arturo-t, miután az eladás lezárul.

Az egyik legutóbbi üzenetében ezt írta:

„Amint megkapjuk a hatszázmilliónkat, és a pénz Svájcban biztosítva van, beadom a válókeresetet. Alejandro kerüljön börtönbe, a többiért pedig apám feleljen. Addigra már messze leszünk.”

A képernyőt bámultam.

Renata hajlandó volt elpusztítani a férjét, és feláldozni a saját apját is.

Minden pénzért.

Újra felhívtam Ivánt.

– Mindenről hitelesített másolatokra van szükségem. A csapatnak meg kell őriznie az eredeti dokumentumokat, és át kell adnia az információkat az ügyvédeinknek. Egyetlen bizonyítékot sem szabad megváltoztatni.

– Szeretné lemondani a vásárlást?

—Azt szeretném, ha az aláírási találkozó ütemtervében maradna.

– És akkor?

– Akkor mindenkinek felelnie kell azért, amit tett.

A legfontosabb az volt, hogy kihozzák Alejandrót a cellából.

Felbéreltem egy büntetőjogi irodát, amely összetett pénzügyi ügyekkel foglalkozott.

Bírói meghallgatást kértek, ismertették a vád kezdeti szabálytalanságait, és sikerült biztosítaniuk, hogy a fiam – óvintézkedések és tízmillió peso gazdasági garancia mellett – szabadon folytathassa az eljárást.

Azt is követelték, hogy egy független orvos dokumentálja sérüléseiket.

Amikor Alejandro elhagyta a parancsnoki állást, ugyanazt a gyűrött inget viselte, mint a letartóztatása estéjén.