Megállt, amikor meglátott engem.

-Apu?

Odasétált a kocsimhoz, és lassan beszállt.

Néhány percig bámulta a szélvédőt.

– Az ügyvéd azt mondta, hogy tízmilliót letétbe helyeztek biztosítékként.

Bólintottam.

-Így áll a dolog.

– Eladtad a tanyát?

-Nem.

– Szóval, honnan szereztél ekkora összeget?

Beindítottam a motort.

–Beszélnünk kell.

Egy fákkal övezett úton haladtam, amíg el nem értem egy magánterületet Colima külvárosában.

Alejandro nyugtalanná vált, amikor elhagytuk az utat, amely a régi tanyánkra vezetett.

– Apa, lekéstél a bejárattól.

-Tudom.

Néhány kilométerrel később egy acélkapu bukkant fel, biztonsági kamerákkal és őrházzal.

Az őr azonnal felismert engem.

– Jó napot kívánok, Sergio úr!

Az ajtók kinyíltak.

A túloldalon hatalmas kertek, egy mesterséges tó és egy fák, kő és üveg közé épített rezidencia terült el.

Alejandro értetlenül nézett mindenre.

– Kié ez a ház?

A bejárat előtt parkoltam le.

– Az enyém, fiam.

Felém fordult.

-Hogy?

Mély lélegzetet vettem.

– Sok évvel ezelőtt alapítottam egy szállítmányozási céget, amely végül több országban is működött. Eladtam, amikor úgy döntöttem, hogy nyugdíjba vonulok, de megtartottam a befektetéseimet és a szavazati jogaimat a vásárlócsoportban.

A fiam meg sem pislogott.

— Mennyi pénzed van?

– Több, mint amennyire több élet leéléséhez szükségünk van.

Alejandro lesütötte a tekintetét.

Aztán keserű nevetést hallatott.

– Míg én a benzinre való fizetéshez érméket számolgattam, nálad mindez megvolt.

Jobban fájt a reakciója, mint amire számítottam.

– Azt akartam, hogy megtanulj gondoskodni magadról.

– És ehhez el kellett titkolnod, hogy milliomos vagy?

Nem válaszoltam.

–Eltűrtem, hogy Arturo éhezőnek nevezett. Eltűrtem, hogy Renata szégyellje a teherautódat. Odáig dolgoztam, hogy megbetegedtem, hogy elég vagyok.

Elcsuklott a hangja.

– És tudtad, hogy nem kellett úgy élnem, hogy bármit is bizonyítsak azoknak az embereknek.

Akkoriban nem bújhattam el semmilyen stratégia mögé.

„Jogod van, hogy haragszol rám” – mondtam neki. „Meg akartalak védeni a kiváltságoktól, de végül egyedül hagytalak olyan emberekkel, akik megvetették a származásodat. Tévedtem.”

Alejandro hallgatott.

Végül megkérdezte:

– Szóval, mit fogsz most csinálni?

– Először is, bizonyítsd be az ártatlanságodat.

– És akkor?

Egyenesen ránéztem.

–Akkor el kell döntened, mit akarsz kezdeni az életeddel. Arturo nélkül, Renata nélkül, és anélkül, hogy én döntenék helyetted.

A fiam lehajtotta a fejét.

Amióta látta abban a cellában, most először sírt anélkül, hogy megpróbálta volna leplezni.

Megöleltem.

Nem ígértem neki, hogy elfelejtem az árulást.

Egyszerűen megígértem neki, hogy soha többé nem nézek vele egyedül szembe.

Másnap reggel a könyvvizsgálók befejezték jelentésüket.

A helyzet még annál is rosszabb volt, mint amire számítottunk.

Arturo nem létező raktárakat használt fedezetként a hitelfelvételhez. Néhány teherautót kétszer regisztráltak. Szerződéseket kötöttek állítólagos ügyfelekkel, akiknek semmilyen valódi üzleti tevékenységük nem volt.

Az Alejandronak tulajdonított százmillió Diego Robles által előkészített átutalássorozat része volt.

A dátumok, a hozzáférési naplók és a belső jogosultságok bizonyították, hogy a fiam nem tudta volna végrehajtani ezen műveletek közül többet.

Bizonyítékok voltak arra is, hogy Renata szervezte meg a dokumentumok csalárd aláírását.

Jogi tanácsadás igénybevételével átadtuk az információkat az illetékes hatóságnak, és kértük Alejandro sérüléseinek, az átigazolásoknak és az igazgatók érintettségének kivizsgálását.

Nem akartam, hogy Arturo csak nyilvános megaláztatásban részesüljön.

Olyan eljárást akart, amit az ügyvédei másnap nem tudnak visszavonni.

Eközben Ivan tájékoztatta Arturo-t, hogy a felvásárlás hivatalossá tételére szolgáló találkozót Guadalajarában tartják.

Az üzletember azt hitte, győzött.

A cégét fel akarták venni.

A fiamat elválasztották tőlem.