Azzal dicsekedett, hogy egy befolyásos mexikóvárosi befektetői csoport készül megvásárolni a Logistica del Pacíficót.
Ez a művelet több milliárd pesót képviselt.
És aláírás előtt a vevők minden egyes számlát átnéztek.
Miért voltak a fiamat vádoló ügyvédnél dokumentumok az ellenőrzésről?
Hajnalban érkeztem Arturo irodájába flanelingben, sáros csizmában és elnyűtt kalapomban.
Megvártam, amíg megláttam, hogy kijön a liftből, az alkalmazottak között.
– Don Arturo, könyörgök. Engedd szabadon Alejandrót. Neked adom a tanyámat.
Több mint harminc munkás fordult meg.
Arturo elégedetten mosolygott.
– Hallottad ezt? Ez az öreg azt hiszi, hogy néhány tehén százmilliót is fizethet!
Néhány alkalmazott kínos kuncogást hallatott.
– A fiam ártatlan – erősködtem.
Arturo közeledett, mígnem egészen előttem állt meg.
„A fiad egy éhező nyomorult, pont mint te. Ha nem lenne a lányom, még mindig teherautókat pakolnék le.”
Aztán utasította a biztonságiakat, hogy vigyenek ki az épületből.
Lehajtott fejjel sétáltam a teherautómhoz.
De amint becsuktam az ajtót, kivettem egy jegyzetfüzetet az ülésrekeszből.
Három, a gyanús átutalásokban említett cég nevét feljegyezte.
Emlékezett arra az adatra is, amivel Arturo aznap este vacsora közben dicsekedett: még a hónap vége előtt el akarta adni a cégét.
Kétségbeesése kezdett értelmet nyerni.
Elintéztem, hogy egy független ügyvéd velem együtt látogassa meg Alejandrót.
– Kérdeznem kell valamit – mondtam. – Aláírtad a dokumentumokat, amiket Renata adott neked a múlt héten?
A fiam lassan felemelte a fejét.
– Igen, apa.
– Milyen dokumentumok?
„Azt mondta, hogy ezek a házasságunkból származó adóbevallások. Kimerülten érkeztem a munkából. Tizennégy órája voltam a kikötőben. Renata töltött nekem egy pohár bort, és megkért, hogy írjam alá a sárga címkékkel jelölt helyeket.”
A szeme megtelt könnyel.
– Nem olvastam őket. Ő a feleségem volt. Megbíztam benne.
Fájdalmas nyomást éreztem a mellkasomban.
Most már tudta, hogyan sikerült megszerezniük az aláírásukat ezeken a tranzakciókon.
– Apa, ha ezt tette… az azt jelenti, hogy átadott a családjának.
Nem volt bátorságom azonnal válaszolni neki.
Biztosítottam róla, hogy nem fog aláírni semmilyen vallomást, és hogy megfelelő védekezése lesz.
Amikor elindultam, egy félreeső úton állítottam meg a teherautómat.
Az ülés alatt egy telefon volt, amit majdnem tíz éve nem használt.
Tárcsáztam egy privát számot.
A második csörgésre felvették.
– Leal úr, micsoda meglepetés öntől. Minden rendben van?
Iván Salcedo volt az.
– Nem, Ivan. Teljes körű információra van szükségem a Logistica del Pacífico megvásárlásával kapcsolatban.
Szünet következett.
– Hamarosan lezárjuk az üzletet. Arturo Montes ragaszkodik a mielőbbi aláíráshoz. A végső felülvizsgálat holnap kezdődik.
– Azt szeretném, ha küldené a legjobb auditorcsapatát. Különösen azokat a vállalatokat kellene ellenőrizniük, amelyek az Alejandro Lealnak tulajdonított átutalásokhoz kapcsolódnak.
– Természetesen. Fel kellene függesztenünk a felvásárlást?
Megnéztem a fiam zúzódásos arcáról készült fényképeket.
– Még nem. Hadd higgye Arturo továbbra is, hogy megkapja a pénzét.
– Értem, Elnök úr.
Tíz éven át távol tartottam a múltamat Alejandrótól.
Azt hitte, csak egy nyugdíjas gazdálkodó vagyok.
Amit a Montes családban senki sem tudott, az az volt, hogy megalapítottam az ország egyik legnagyobb szállítmányozási vállalatát, több mint ötvenmilliárd pesóért eladtam az üzemi részesedésemet, és meghatározó jogokat tartottam fenn a Grupo Capital del Nortéban.
Azt a csoportot, amelytől Arturo remélte, hogy még gazdagabbá teszi őt, döntő mértékben az az öreg farmer irányította, akit az előbb megalázott.
És amikor Ivan újra felhívott aznap este, az első szavai ráébresztettek, hogy a fiam elleni bűncselekmény csak egy kis része valami sokkal rosszabbnak.
– Don Sergio, négymilliárd pesót találtunk eltűntnek… és néhány üzenetet Renatától, amelyeket személyesen kellene elolvasnod.
- RÉSZ
