Amikor magamhoz tértem, a kórházban feküdtem.
Fertőtlenítőszagot éreztem, gépek csipogtak körülöttem, és valaki a kezemet szorította.
– Anya? – suttogtam.
– Itt vagyok, kicsim.
– Miért van sötét?
Nem válaszolt.
– Anya, kapcsold fel a villanyt!
A keze megremegett az enyémben.
– Hannah…
– Anya, kérlek! Nem látok semmit!
A következő napok összefolytak.
Orvosok jöttek és mentek.
Vizsgálatok, műtétek, gyógyszerek.
Hallottam, ahogy apám a folyosón sír.
Két operáción estem át, de a látóidegeim súlyosan megsérültek.
Egyik este édesanyám leült mellém.
– Hannah, drágám… beszélnünk kell.
– Mikor mehetek haza?
– Hamarosan.
– És mikor fogok újra látni?
Hosszú csend következett.
Aztán anyám átölelt.
– Lehet, hogy soha, kicsim.
Aznap este először értettem meg, hogy a sötétség nem csupán egy rossz álom.
Hanem az egész jövőm.
Nigel nem látogatott meg.
Az édesanyja, Evelyn Pruitt, többször is eljött a kórházba. Kávét hozott anyámnak, gyümölcsöt nekem, és mindig ugyanazt kérdezte.
– Jobban van már Hannah?
Anyám egyszer megkérdezte tőle:
– Evelyn, hol van Nigel? Hannah folyton őt keresi.
A nő hangja megváltozott.
– Nagyon megviselte a baleset.
– De hát a legjobb barátja volt!
– Tudom, Margaret. Hidd el, tudom.
Néhány héttel később Pruitték elköltöztek.
Egyetlen búcsú nélkül.
Apám dühös volt.
– Az a fiú tud valamit! – mondta egyszer, amikor azt hitte, alszom.
– Thomas, baleset volt – válaszolta anyám.
– Akkor miért menekültek el?
Sokáig nem kaptunk választ.
És én lassan megtanultam együtt élni a sötétséggel.
A következő évek nem voltak könnyűek.
Megtanultam Braille-írással olvasni, fehér bottal közlekedni, és hangok alapján felismerni az embereket.
Tizenkét évesen már egyedül el tudtam jutni az iskolába.
Tizenhat évesen megnyertem egy országos esszépályázatot.
Huszonkét évesen diplomát szereztem szociális munkából.
Az emberek gyakran mondták, milyen bátor vagyok.
De nem éreztem magam bátornak.
Csak élni akartam.
Voltak éjszakák, amikor sírva ébredtem, mert álmomban újra láttam.
A napfényt.
Anyám arcát.
A piros hintát.
Aztán kinyitottam a szemem, és megint nem volt semmi.
Huszonnégy éves voltam, amikor egy rutinvizsgálaton megismerkedtem egy fiatal szemésszel.
– Jó reggelt, Miss Reeves. Dr. Nigel Pruitt vagyok.
A hangja hallatán különös érzés futott végig rajtam.
Mintha egy régi, elfelejtett dallamot hallottam volna.
– Találkoztunk már valahol? – kérdeztem.
Néhány másodpercig nem felelt.
– Nem hiszem.
– Furcsa. Ismerős a hangja.
– Talán hasonlít valakiére.
Nevetett.
De a nevetésében volt valami feszült.
Nigel figyelmes orvos volt.
Nem beszélt velem leereszkedően, és soha nem sajnálkozott fölöttem.
Elmagyarázta a kutatásokat, a lehetséges kezeléseket, és mindig meghallgatta a kérdéseimet.
Egyik alkalommal megkérdezte:
– Ha egyszer visszakaphatná a látását, mi lenne az első dolog, amit megnézne?
Elmosolyodtam.
– Édesanyám arcát.
Hallottam, ahogy nagy levegőt vesz.
– És utána?
– A tengert. Még sosem láttam.
– Akkor egyszer elviszem oda.
– Doktor úr, ez most orvosi ígéret?
– Nem – felelte halkan. – Személyes.
Később átadta a kezelésemet egy kollégájának, Dr. Samuel Whitmore-nak.
Néhány héttel ezután vacsorázni hívott.
A kapcsolatunk lassan bontakozott ki.
Nigel türelmes volt.
Megtanulta, hogyan segíthet úgy, hogy közben ne vegye el az önállóságomat.
Elolvasta nekem a kedvenc regényeimet, és órákon át mesélt arról, milyen színű az ég naplementekor.
Amikor először megcsókolt, megkérdeztem:
– Nigel, miért engem választottál?
Megsimította az arcom.
– Mert már nagyon régóta téged kereslek.
Akkor romantikusnak találtam ezt a mondatot.
Ma már tudom, hogy vallomás volt.
Két évvel később összeházasodtunk.
Az esküvőnkön édesanyám sírt, apám pedig olyan erősen ölelt meg, hogy alig kaptam levegőt.
– Boldog vagy, kislányom? – kérdezte.
– Nagyon, apa.
Nigel családjából csak az édesanyja jelent meg.
Evelyn Pruitt a szertartás előtt odalépett hozzám.
– Hannah, ugye tudod, hogy a fiam nagyon szeret?
– Tudom.
Megfogta a kezem.
– Néha a szeretet rettenetes titkokat hordoz.
Nem értettem, mire céloz.
– Tessék?
De már elengedett.
