– Semmi, drágám. Legyetek boldogok.
Aznap este Nigel szokatlanul csendes volt.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor miért remeg a kezed?
Hosszan magához szorított.
– Mert néha attól félek, nem érdemlem meg ezt a boldogságot.
A házasságunk első évei csodálatosak voltak.
Megszületett a fiunk, Ethan, majd három évvel később a lányunk, Rose.
A gyermekeim arcát az ujjaimmal ismertem meg.
Ethan orra kissé ferde volt, Rose bal arcán pedig apró gödröcske jelent meg, amikor nevetett.
Minden este végigsimítottam az arcukat, mintha így örökre megőrizhetném őket az emlékezetemben.
Nigel közben egyre sikeresebb szemsebész lett.
A kórházban tisztelték, a kollégái zseninek tartották.
De volt egy furcsa szokása.
Gyakran éjszakába nyúlóan dolgozott a dolgozószobájában.
Néha hajnali háromkor arra ébredtem, hogy sír.
– Mi történt? – kérdeztem egyszer.
– Egy kísérlet kudarcot vallott.
– Egy beteg?
– Igen.
– Nigel, nem menthetsz meg mindenkit.
Erre olyan kétségbeesetten válaszolt, hogy megijedtem.
– De őt meg kell mentenem!
Azt hittem, egy pácienséről beszél.
Nem tudtam, hogy rólam.
És arról a nyolcéves kisfiúról, aki egész életében próbálta jóvátenni a múltját.
A házasságunk huszadik évében Nigel egy novemberi estén szokatlanul korán ért haza.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsapódik, majd sietős léptei végigkopognak a folyosón.
– Hannah!
– A konyhában vagyok!
Belépett, és olyan erővel ölelt át, hogy majdnem elejtettem a bögrét.
– Sikerült!
– Mi sikerült?
– A kutatás. Hannah… azt hiszem, vissza tudjuk adni a látásodat.
Először nevettem.
Aztán sírni kezdtem.
– Nigel, ezt komolyan mondod?
– Igen.
Elmagyarázta, hogy egy új, kísérleti eljárás során a sérült látópályák egy részének működését próbálják helyreállítani. A korábbi klinikai eredmények biztatóak voltak, bár a műtét kockázatosnak számított, és senki sem garantálhatta a sikert.
A következő hónapok vizsgálatokkal teltek.
Dr. Whitmore és egy idegsebész, Dr. Olivia Grant is részt vett az állapotom felmérésében.
– Hannah – mondta Olivia az egyik konzultáción –, tudnia kell, hogy a látás visszatérése nem feltétlenül lesz azonnali vagy teljes. Az agyának is újra meg kell tanulnia feldolgozni a képeket.
– Értem.
– És vannak komoly kockázatok.
– Azokat is értem.
– Akkor miért akarja ennyire?
Elmosolyodtam.
– Mert szeretném egyszer látni, ahogy a lányom rám mosolyog.
Olivia sokáig hallgatott.
– Akkor mindent megteszünk.
Nigel azonban napról napra idegesebb lett.
Egy este, amikor a vacsora után kettesben maradtunk, váratlanul megszólalt.
– Hannah, még visszaléphetsz.
– Tudom.
– Nem muszáj megműttetned magad.
– Nigel, húsz éve kutatod ezt a lehetőséget!
– Pontosan ezért tudom, milyen veszélyes.
– Azt mondtad, jó esélyem van.
– Van.
– Akkor mi a baj?
Hallottam, ahogy feláll.
– Gondolj a gyerekeinkre! Gondolj arra, amit felépítettünk!
– Éppen rájuk gondolok! Látni akarom őket!
– De mi van, ha minden megváltozik?
Megdermedtem.
– Mitől félsz ennyire?
Nem válaszolt.
Aznap éjjel, amikor azt hitte, alszom, hallottam, hogy telefonál.
– Anya, nem tudom tovább titkolni.
Csend.
– Ha meglátja az arcomat, felismerhet.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Később megpróbáltam meggyőzni magam, hogy félreértettem.
De a mondat nem hagyott nyugodni.
Három nappal a műtét előtt különös látogatónk érkezett.
Egy idős nő állt az ajtóban.
– Hannah Reeves?
– Igen.
– A nevem Caroline Mercer. Régen a szüleitek szomszédságában laktam.
Meglepődtem.
– Emlékszik rám?
– Nagyon is.
A hangja remegett.
Behívtam.
Caroline elmondta, hogy évekkel korábban az édesanyja halála után régi dobozokat talált a családi házuk padlásán.
Az egyikben újságkivágások, fényképek és egy régi levél volt.
– A balesetedről szólnak – mondta.
Megszorult a torkom.
– Miért hozta el őket?
– Mert láttam a férjed fényképét egy orvosi folyóiratban.
– És?
Caroline hosszú ideig nem szólt.
– Hannah, az a férfi nagyon hasonlít valakire, akit gyerekkorodból ismertem.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó.
Nigel érkezett haza.
Amint meghallotta Caroline nevét, megállt.
– Maga mit keres itt?
A hangja olyan hideg volt, amilyennek még soha nem hallottam.
