Nigel lehajtotta a fejét.
– Tudom.
– Nem. Nem tudod.
A hangom megremegett.
– Ha huszonnégy évesen elmondod, ki vagy, talán megbocsátok. Talán nem. De az az én döntésem lett volna.
Könnyek csorogtak le az arcán.
– Féltem.
– Én is féltem, Nigel. Minden egyes nap, amikor egyedül kellett kimennem az utcára. Amikor megszülettek a gyerekeink, és nem láthattam őket. Amikor meghalt az apám, és már nem emlékeztem pontosan az arcára.
Nigel összerezzent.
– Hannah…
– Te pedig mindvégig tudtad, miért történt mindez.
– Egész életemben próbáltam jóvátenni.
– Igen. És visszaadtad a látásomat. Ezért hálás vagyok.
Felnézett.
– Akkor van reményünk?
Hosszan hallgattam.
– Nem tudom.
Az arca eltorzult.
– Hannah, szeretlek.
– Elhiszem.
– Akkor miért nem elég?
A szemébe néztem.
– Mert a szeretet nem jogosít fel arra, hogy valaki elvegye a másik ember igazságát.
Nigel sírni kezdett.
Először láttam őt sírni.
Korábban csak hallottam.
És a különbség fájdalmasabb volt, mint gondoltam.
A következő hónapokban külön költöztem.
Rose segített berendezni egy kis lakást a város szélén.
Az első reggelen egyedül álltam az ablak előtt.
A napfény aranyszínű csíkokat rajzolt a parkettára.
Az utcán egy nő sétáltatta a kutyáját.
Egy kisfiú piros kerékpárral haladt el a járdán.
És én egyszer csak sírni kezdtem.
Nem a fájdalomtól.
Hanem attól, hogy mindezt láthatom.
Az új életem azonban nehezebbnek bizonyult, mint vártam.
A látásom még nem volt tökéletes. A fények gyakran zavartak, a távolságokat nehezen ítéltem meg, és néha a legegyszerűbb tárgyakat sem ismertem fel első pillantásra.
Dr. Grant rendszeresen ellenőrizte az állapotomat.
– Hannah, a látás nemcsak a szem munkája – magyarázta. – Az agynak is alkalmazkodnia kell.
– Néha úgy érzem, újra gyerek vagyok.
– Bizonyos értelemben igen. Most tanulja meg újra látni a világot.
Mosolyogtam.
– Akkor legalább van időm megtanulni, milyen színűek a rózsák.
Közben pszichológushoz kezdtem járni.
Dr. Rebecca Lane türelmesen hallgatta a történetemet.
Egyik alkalommal megkérdezte:
– Hannah, mit érez, amikor Nigelre gondol?
– Szeretetet.
– És még?
– Dühöt.
– Még?
Hosszan hallgattam.
– Gyászt.
Rebecca bólintott.
– Kit gyászol?
A válasz váratlanul tört fel belőlem.
– A férfit, akiről azt hittem, ismerem.
Nigel eközben visszavonult a kutatási program vezetésétől, hogy a kórház független bizottsága megvizsgálhassa a szerepét a kezelésemben.
Kiderült, hogy a műtéti eljárás szakmailag megfelelő engedélyekkel zajlott, de a személyes kapcsolatunk és az eltitkolt múltja súlyos etikai kérdéseket vetett fel.
A vizsgálat idején Nigel nem végezhetett önállóan bizonyos kutatási feladatokat.
Ethan egy ideig nem beszélt vele.
Rose viszont néha meglátogatta.
Egy este eljött hozzám.
– Anya, beszéltem apával.
– Hogy van?
– Rosszul.
Nem feleltem.
Rose leült mellém.
– Tudod, mit mondott?
– Mit?
– Hogy egész életében azt hitte, ha visszaadja a látásodat, végre megszűnik a bűntudata. De amikor sikerült, rájött, hogy nem a szemedet kellett volna először meggyógyítania.
– Hanem?
– Azt a hazugságot, amire az életét építette.
Sokáig néztem a lányomat.
– Bölcs vagy, Rose.
Elmosolyodott.
– Tőled tanultam.
Egy év telt el.
A látásom fokozatosan javult, és egyre magabiztosabban közlekedtem.
Visszatértem a szociális munkához, ezúttal olyan gyerekekkel foglalkoztam, akik baleset vagy betegség miatt elveszítették a látásukat.
Egyik nap egy kilencéves kislány, Lily ült velem szemben.
Nemrég vakult meg egy súlyos fertőzés következtében.
– Hannah néni, maga is félt? – kérdezte.
– Nagyon.
– És elmúlt?
Elgondolkodtam.
– Nem teljesen. De megtanultam, hogy a félelem mellett is lehet élni.
– És ha soha többé nem látok?
Megfogtam a kezét.
– Akkor is lehet csodálatos életed, Lily. Nem azért, mert könnyű lesz. Hanem mert sokkal több vagy annál, amit a szemed lát.
A kislány megszorította az ujjaimat.
Aznap délután, amikor hazafelé indultam, megálltam egy virágbolt előtt.
A kirakatban vörös rózsák álltak.
Életemben először igazán megértettem, mit jelent a vörös szín.
