– Sergio tegnap kérte a smaragdokat – vallotta be az anyja. – Azt mondta, meg akarja tisztíttatni őket. Ma reggel azt állította, hogy eltűntek.

– És megengedted nekik, hogy elvigyék.

Amparo meg sem próbált mentegetőzni. Végül bevallotta, hogy kezdettől fogva tudta, hogy a kölcsön csalárd volt. Sergio szerencsejáték-adósságokat halmozott fel, és Julián felajánlott neki egy kiutat. Danielnek kellett aláírnia a válási papírokat, Inés hiteltelenné tételére volt szükségük, és senkinek sem kellett megvizsgálnia a számlákat.

– Miért gyűlölted ennyire? – kérdezte Daniel.

Amparo anyja takarította azt a házat. Amikor feleségül ment az örököshöz, évekig kénytelen volt külön étkezni a vendégektől.

„Azt gondoltam, ha úgy bánok Inéssel, ahogy ők bánnak velem, az azt mutatja, hogy már eleve Valcárcel vagyok” – suttogta. „Végül azokhoz hasonlítottam, akik a legjobban bántottak.”

Daniel nem ölelte meg. A tálalószekrényen egy aláírásra váró mappát látott. Egy meghatalmazás volt, amely felhatalmazta Sergio-t, hogy Amparo részesedését a parasztházban is eladja anélkül, hogy újra konzultálna vele. A vásárló cég Julián egyik unokahúgához kapcsolódott. A bátyja nemcsak Inést használta fel: egy másik fedőcégen keresztül készült eladni a családi vagyont.

Másnap reggel Amparo Clarával ment vallomást tenni. Utána Inést kérte, aki beleegyezett, hogy az ügyvéd jelenlétében találkozik vele.

– Tudtam, hogy ártatlan vagy – ismerte be Amparo. – Hallgattam, mert nekem így megfelelt. Nem várom el, hogy megbocsáss nekem. Elismerem, amit tettem, és hivatalossá teszem anyád jogát, hogy otthon maradhasson.

Inés szorongatta a térdén tartott szalvétát.

– Négy évig azt hittem, hogy végül elhiszem, hogy mindent megérdemeltem. Ma végre megtudtam, hogy nem loptam semmit. De ez nem jelenti azt, hogy megbocsáthatok neki.

Amparo bólintott. Most először nem vitatkozott Inés válaszával.

Amikor kettesben maradt Daniellel, Inésnek eszébe jutott valami: Sergio soha nem semmisített meg iratokat anélkül, hogy ellenőrizte volna őket. A fontos dolgokat egy széfben tartotta, elrejtve nagyapja első aratásáról készült fénykép mögé. Még mindig az apja születési dátuma alapján használta a kombinációt. Ha megtalálta volna a fém széfet, valószínűleg ott lenne.

Clara átadta a másolatokat és az üzleti iratokat a bíróságnak. Az Igazságügyi Rendőrség egy másik, Julián ellen indított panaszt is vizsgált, de az eredeti dokumentumok hiányoztak. Damián, Sergio megbízható menedzsere tudhatta: ő Nicolás unokatestvére, az Olivares del Sur álgondnoka.

Daniel visszatért a tanyaházba, és bejelentette, hogy délután 5 órakor aláírja az adásvételt. Sergio elégedetten megölelte.

– Tudtam, hogy a családodra fogsz gondolni.

Délután fél háromkor, amikor a bátyja felment átöltözni, Daniel belépett az irodába. Elvette a fényképet, kinyitotta a széfet, és megtalálta a sütisdobozt. A tetején egy Sergio által írt cetli volt: „Ellenőrizd a másolatokat, az eredetiket aláírás után dobd ki.”

Aztán hallotta, hogy az ajtó becsukódik.

– Mindig is szörnyen rosszul hazudtál – mondta Sergio az ajtóból. Damian mellette állt. – Hagyd ott azt a dobozt, és menj vissza Barcelonába. Nem tehetsz tönkre minket egy nő miatt, akitől elváltál.

„Nem azért vagyok itt, hogy megmentsem a házasságomat. Azért vagyok itt, mert egy ártatlan nővel fizettetted meg az adósságaidat, miközben te bérleti díjat szedtél be a mindenki pénzén vásárolt földért.”

Sergio odalépett hozzá.

– Én itthon maradtam, hogy gondozzam ezt a farmot, amíg te meggazdagodottál. Jogosultam valamire.

– Fizetés járt neked, Inés élete nem.

Sergio megparancsolta Damiannak, hogy hozza el a dobozt. A menedzser nem mozdult.

„Azt mondtad, hogy Nicolás papírjai a munkavállalói biztosításhoz szükségesek” – válaszolta. „Van egy kislánya, és most az adóhatóság magyarázatot követel egy olyan cégről, amiről semmit sem tud. Nem fogom hagyni, hogy ő is fizessen.”

Damian beismerte, hogy elvitte a konzervdobozt Carmen házából, és látta Sergio-t belépni a szobába az ékszerekkel. Felvette a beszélgetést, és már tett is vallomást a nyomozóknak.