– Elhagytál volna.

– Nem az adósság öl meg minket.

Sosem tudtam hinni abban, amit mondtál.

Egy hónappal később elkezdtek külön élni.

Dániel válópert indított, és tanácsot kért a saját pénzügyi kötelezettségeivel kapcsolatban.

Elena nem avatkozott bele ebbe a döntésbe.

Nem ajánlott fel pénzt ügyvédek, kölcsönök vagy havi törlesztőrészletek kifizetésére sem.

Amikor a fia ismét megkérdezte tőle, hogy segíthet-e neki 95 000 peso adósságával, így válaszolt:

– Segítek megérteni a lehetőségeidet, de nem fogok fizetni érte.

Dániel hallgatott.

Aztán olyat mondott, amire Elena nem számított.

– Rendben, anya.

Az én felelősségem.

Hosszú idő óta először ért véget a beszélgetés banki átutalás nélkül.

Patricia segített Elenának rendszerezni a számláit.

Néhány szállítmány ajándék volt, amelyek visszaküldési kötelezettség nélkül történtek.

Mások olyan üzeneteket tartalmaztak, amelyek lehetővé tették a kölcsönök vagy az esetleges csalások létezésének megvitatását.

Az ügyvéd elmagyarázta neki, hogy nem követelheti automatikusan a teljes pénz visszafizetését.

Elena úgy döntött, hogy hivatalosan csak azokat az összegeket igényli, amelyekre vonatkozóan elegendő dokumentummal igazolható.

A többit fájdalmas veszteségként könyvelték el.

Nem szerezte vissza az összes vagyonát.

De megőrizte a nyugalmát, és abbahagyta a pénz átadását, mert félt, hogy egyedül marad.

Négy hónappal a születésnapja után Lucia felhívta.

– Elena, el kell mondanom neked valamit.

– Figyelek.

–Veszélyben volt a házam, és a családom évekre szétszakadt volt.

De folyamatosan arra az első éjszakára gondolok Puerto Morelosban.

Elena hallgatott.

– Fizettél egy utazásért, hogy vendégeid legyenek, és végül egy kanapén aludtál.

Ott voltam, és hagytam, hogy megtörténjen.

– Nem te bántál így velem.

– De meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy tényleg jól érzi-e magát.

A bocsánatkérés jobban meghatotta Elenát, mint várta.

Idővel a két nő kapcsolata folytatódott.

Néha a családjukról is beszélgettek.

Máskor egyszerűen csak recepteket és emlékeket osztottak meg.

Elena is elkezdett többet kimozdulni.

Újra felvette a kapcsolatot régi barátaival, beiratkozott egy festőműhelybe, és rövid kirándulásokat szervezett anélkül, hogy kötelességének érezte volna bárkit is meghívni.

A magány, amitől annyira félt, kezdett egyfajta szabadsággá válni.

Danielnek lassabban kellett közelednie.

Túlórázott, eladott egy autót, hogy csökkentse az adósságait, és egy kisebb lakásban kezdett élni.

Egyik délután megjelent Elena házánál, egy doboz Ernesto fényképpel a kezében.

– Egy raktárban tárolták őket – magyarázta.

Azt hittem, akarod őket.

A délutánt családi fotók nézegetésével töltötték.

Az egyik fényképen Daniel 8 éves volt, és az apja vállán ült.

Elena elmosolyodott.

– Apád azt mondta, hogy te vagy a világ legnehezebb gyereke.

Dániel szomorúan felnevetett.

Aztán letette a fényképet az asztalra.

– Anya, még valamiért kell bocsánatot kérnem.

Várt.

–Amikor apa meghalt, úgy kezdtem bánni veled, mintha már nem tudnál döntéseket hozni.

Azt hittem, mivel egyedül vagy, bármit elfogadnál, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

Elena gombócot érzett a torkában.

– És egy ideig igaz is volt.

Dániel lehunyta a szemét.

-Tudom.

– De ez nem jelentette azt, hogy nem fájt.

Megfogta a kezét.

– Soha nem lett volna szabad megengednem, hogy Mariana így beszéljen veled.

És nevetnem sem kellett volna.

Elena sokáig nézte őt.

Végül gyengéden összeszorította az ujjait.

– Újrakezdhetjük, fiam.

De más lesz.

– Azt akarom, hogy másképp legyen.

Egy évvel a születésnapja után Elena visszatért Puerto Morelosba.

Ezúttal egy kisebb, háromszobás házat bérelt, és csak annyit fizetett, amennyit valóban el akart költeni.

Meghívta Danielt, Luciát, Robertót és két életre szóló barátját.

Andrés egy délutánt töltött velük.

Marianna nem vett részt.

Az ingatlanügylet kivizsgálása még folyamatban volt, bár a szülei jogi lépéseket tettek annak érdekében, hogy a vita ne végződjön otthonuk azonnali elvesztésével.