Egy pillanatra elhallgattam.
– Patricia, te hány éves vagy?
A nő megdöbbent.
– Ennek mi köze bármihez?
– Csak szeretném tudni, hogy egy felnőtt ember miért várja el tőlem, hogy kifizessem a nyaralását, miközben még arra sem tartott méltónak, hogy meghívjon.
Patricia felháborodott.
– Hogy merészelsz így beszélni velem?!
– Pontosan úgy, ahogyan ti beszéltetek rólam, amikor azt hittétek, nem hallom.
Azzal letettem.
A következő órákban az üzenetek egymás után érkeztek.
Gemma dühöngött.
Patricia fenyegetőzött.
Harold azt írta, hogy tönkretettem a karácsonyt.
Lucas pedig újra és újra csak ennyit kérdezett:
„Anya, hogyan tehetted ezt velünk?”
Végül egyetlen választ küldtem.
„Nem én hagytalak titeket hátra. Ti hagytatok hátra engem.”
Aztán kikapcsoltam a telefonomat.
Szenteste délutánján először négy év után teljesen egyedül voltam a saját házamban.
És furcsa módon nem éreztem magam annyira magányosnak, mint vártam.
Bekapcsoltam a karácsonyi fényeket.
Elővettem Robert régi kedvenc lemezét.
A konyhában fahéjas almás pitét sütöttem.
A ház megtelt a friss sütemény illatával.
Amikor a nappaliba léptem, megláttam a kandallópárkányon álló fényképet.
Robert mosolygott rajta.
Egy régi karácsonyon készült, amikor Lucas még kisfiú volt.
Leültem a fotelbe.
A fényképet a kezembe vettem.
– Robert – suttogtam –, vajon hol rontottuk el?
A szemem megtelt könnyel.
– Mindent megadtunk neki, amit csak tudtunk. Mégis hogyan lett belőle olyan ember, aki képes otthon hagyni a saját anyját karácsonykor?
A szoba csendes maradt.
De valahogy eszembe jutott Robert egyik kedvenc mondata.
„Margaret, a szeretet nem ugyanaz, mint mindent megengedni.”
Akkor végre megértettem, mire gondolt.
Este hét óra körül megszólalt a csengő.
Meglepődtem.
Nem vártam senkit.
Az ajtóban a szomszédom, Evelyn Parker állt.
Hetvenkét éves, özvegy asszony volt, akivel évek óta barátságban álltunk.
Egy tál frissen sült süteményt tartott a kezében.
– Margaret, boldog karácsonyt!
Elmosolyodtam.
– Neked is, Evelyn!
A nő benézett a vállam fölött.
– Hol van a család?
Egy pillanatra elhallgattam.
Aztán azt mondtam:
– Elutaztak.
– Nélküled?
Bólintottam.
Evelyn arca megváltozott.
– Azok a hálátlan…
Felemeltem a kezem.
– Ne haragudj rájuk helyettem.
Evelyn azonban csak megrázta a fejét.
– Margaret, tudod, mi a baj veled?
Felnevettem.
– Mondd csak.
– Hogy túl sokáig tanítottad őket arra, hogy mindig számíthatnak rád, bárhogyan bánnak veled.
A szavai mélyen megérintettek.
Evelyn aztán elmosolyodott.
– Na, gyere! Nálam ma este néhány barát összegyűlik. Egyedül senki sem tölti a karácsonyt, ha én tehetek ellene valamit.
Először tiltakozni akartam.
Aztán meggondoltam magam.
– Tudod mit? Szívesen megyek.
Fél órával később Evelyn nappalijában ültem.
Ott volt a húga, Barbara, két idős házaspár és egy fiatal tanárnő, akinek a családja külföldön élt.
Nevettünk.
Beszélgettünk.
Karácsonyi dalokat hallgattunk.
És éjfél előtt valaki azt mondta:
– Margaret, mesélj egy szép emléket a férjedről!
Elmosolyodtam.
– Robert egyszer megpróbált karácsonyi vacsorát főzni…
A többiek már a történet első felénél nevettek.
És azon az estén, amikor azt hittem, hogy elveszítettem a karácsonyt, valójában valami sokkal fontosabbat találtam meg.
Olyan embereket, akik nem azért hívtak meg, mert fizettem értük.
Hanem mert örültek a társaságomnak.
Közben a hegyekben teljes káosz alakult ki.
Ezt csak később tudtam meg Lucastól.
A luxusszálloda recepcióján Gemma először követelte, hogy adják át a szobákat.
A recepciós udvariasan elmagyarázta, hogy a foglalást a jogosult vendég törölte.
– De mi már ideutaztunk! – kiáltotta Gemma.
– Sajnálom, asszonyom, de a foglalás jelenleg nem érvényes.
Harold Bennett ekkor dühösen az asztalra csapott.
– Akkor hívják az igazgatót!
Az igazgató néhány perccel később megérkezett.
Nyugodtan elmagyarázta, hogy a szálloda teljesen megtelt az ünnepekre.
Nem állt rendelkezésre ekkora társaság számára megfelelő szállás.
Patricia azt követelte, hogy valaki azonnal találjon nekik másik hotelt.
De a környéken szinte minden szoba foglalt volt.
