A fiam lehajtotta a fejét.
– Nem.
Gemma ingerülten közbeszólt.
– Ez nevetséges! Egyetlen nyaralás miatt csináltok ekkora ügyet?!
Lassan felé fordultam.
– Nem egyetlen nyaralásról van szó.
– Akkor miről?!
– Négy évről, Gemma.
A menyem elhallgatott.
– Négy évről, amikor úgy éltetek a házamban, hogy nem fizettetek lakbért.
– De hát megállapodtunk…
– Igen. Néhány hónapra.
A hangom nyugodt maradt.
– Négy év lett belőle. És ezalatt egyre több költséget vállaltam át, egyre több feladatot végeztem el, miközben ti úgy viselkedtetek, mintha ez lenne a természetes.
Lucas némán hallgatott.
Gemma keresztbe fonta a karját.
– Most akkor ki akarsz dobni minket?
Ránéztem.
– Nem. De változtatni fogunk a helyzeten.
A következő pillanatban elővettem egy mappát.
Az asztalra tettem.
Gemma gyanakodva nézett rá.
– Mi ez?
– Egy megállapodás.
Lucas kinyitotta.
Az első oldalon a háztartási költségek részletes kimutatása szerepelt.
A másodikon egy javaslat arra, hogyan oszthatnánk meg a költségeket, amíg új otthont keresnek.
A harmadikon pedig egy levél.
Lucas lassan olvasni kezdte.
Az arca egyre komolyabb lett.
– Anya… azt szeretnéd, hogy elköltözzünk?
Bólintottam.
– Igen, fiam.
Gemma felsikoltott.
– EZ FELHÁBORÍTÓ!
Nem emeltem fel a hangomat.
– Négy éve éltek itt. Ideje, hogy önálló otthont teremtsetek.
– De nincs elég megtakarításunk!
Lassan ránéztem.
– Akkor talán nem kellett volna annyi pénzt elköltenetek olyan dolgokra, amelyekre valójában nincs szükségetek.
Gemma arca megfeszült.
– Te most a saját unokáidat akarod utcára tenni?!
– Nem. Ésszerű időt adok nektek, hogy rendezzétek a helyzeteteket. És segítek abban, hogy a költözés a gyerekek számára a lehető legkevésbé legyen megterhelő.
Lucas lassan bólintott.
– Igazad van, anya.
Gemma hitetlenkedve nézett rá.
– TE MOST KOMOLYAN EGYETÉRTESZ VELE?!
A fiam fáradtan válaszolt.
– Gemma, negyvenéves vagyok. Nem élhetek örökké az anyám pénzéből.
A menyem elhallgatott.
Talán életében először nem tudta, mit mondjon.
A következő hetek nehezek voltak.
Gemma napokig alig szólt hozzám.
Patricia többször telefonált, hogy szemrehányást tegyen.
De ezúttal nem engedtem.
Amikor azt mondta, hogy önző vagyok, nyugodtan válaszoltam:
– Patricia, ha ennyire aggódsz a lányodért, természetesen te is segíthetsz neki.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.
Aztán hirtelen elköszönt.
Érdekes módon többé nem hívott azért, hogy pénzt követeljen.
Lucas közben komolyan elkezdett dolgozni a helyzetük megoldásán.
Átnézte a pénzügyeiket.
Lemondtak néhány drága előfizetést.
Eladták az egyik feleslegesen fenntartott autót.
Gemma is kénytelen volt visszafogni a vásárlásait.
Végül találtak egy kényelmes, három hálószobás bérelhető házat, nem messze az iskolától.
Nem volt olyan nagy, mint az enyém.
De az övék lehetett.
Amikor Lucas megmutatta a fényképeket, elmosolyodtam.
– Szép ház, fiam.
– Köszönöm, anya.
Egy pillanatig hallgatott.
Aztán hozzátette:
– Szeretném, ha egyszer büszke lennél rám.
Megfogtam a kezét.
– Lucas, én mindig szeretni foglak. De arra leszek igazán büszke, ha megtanulsz felelősséget vállalni a saját döntéseidért.
A fiam bólintott.
– Azt hiszem, végre elkezdtem.
Tavasszal elköltöztek.
Amikor az utolsó dobozt is kivitték, Sophie odaszaladt hozzám.
– Nagyi, most már nem fogunk együtt lakni?
Letérdeltem elé.
– Nem, kincsem. De ettől még ugyanúgy látogathattok.
– És sütsz nekünk mézeskalácsot?
Felnevettem.
– Természetesen.
Noah közben egy apró dobozt nyújtott felém.
– Ezt neked készítettem.
Kinyitottam.
Egy kézzel festett karácsonyfadísz volt benne.
A hátoldalán ez állt:
„A legjobb nagyinak.”
Megöleltem.
– Köszönöm, drágám.
Amikor az autójuk elindult, hosszú ideig álltam a kapuban.
Furcsa érzés volt.
Egyszerre szomorú és felszabadító.
De amikor visszaléptem a házba, megértettem valamit.
A csend, amely néhány hónappal korábban még a kirekesztettség fájdalmát jelentette, most békét hozott.
Újra az enyém lett az otthonom.
Elkezdtem utazni.
Először Evelynnel egy rövid tengerparti kirándulásra mentünk.
Aztán meglátogattam Robert régi barátait.
Jelentkeztem egy festőtanfolyamra.
