Aztán én kezdtem bevásárolni.
Én mostam ki a ruhákat.
Én takarítottam a fürdőszobákat.
Én vittem a gyerekeket különórára.
Jessica pedig egyre több feladatot hagyott rám.
– Margaret, légy szíves, mosd ki ezeket is!
– Margaret, holnap reggel hétkor vidd el Lucast edzésre!
– Margaret, ne felejtsd el kitakarítani a vendégszobát!
Egy idő után már senki sem kért.
Csak utasított.
Colin pedig észre sem vette.
Vagy nem akarta észrevenni.
Egy este a konyhában hajtogattam a frissen mosott törölközőket, amikor meghallottam Jessica hangját.
– Colin, anyád kezd elviselhetetlenné válni.
Megálltam a folyosón.
– Miért? – kérdezte a fiam fáradtan.
– Mert mindenhol ott van! Nem lehet tőle nyugodtan élni!
Colin felsóhajtott.
– Mit csináljak? Mégiscsak az anyám.
Jessica ingerülten válaszolt.
– Attól még nem kell örökké a nyakunkon maradnia!
A fiam hosszú ideig hallgatott.
Aztán azt mondta:
– Tudom. De nem tehetjük csak úgy az utcára.
A kezemben tartott törölközők hirtelen rettenetesen nehézzé váltak.
Nem Jessica szavai fájtak a legjobban.
Hanem Colin válasza.
A fiam, akit egykor éjszakákon át ringattam, amikor lázas volt.
Akiért Arthur túlórázott, hogy egyetemre járhasson.
Akiért én lemondtam a saját álmaim egy részéről.
Most úgy beszélt rólam, mint valami kellemetlen problémáról.
Aznap éjjel sokáig sírtam.
De másnap reggel újra felkeltem.
Kávét főztem.
Reggelit készítettem.
És úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
Aztán eljött a hetvenharmadik születésnapom.
És vele a kétdolláros sorsjegy.
Aznap este, miután mindenki lefeküdt, bezártam a hálószobám ajtaját.
Elővettem a sorsjegyet.
Az asztali lámpa fényében újra ellenőriztem a számokat és a szabályokat.
Nem álmodtam.
A nyeremény valóban tizenegymillió dollár volt.
Leültem az ágy szélére.
A kezem remegett.
Az első gondolatom Arthur volt.
– Te jó ég, Arthur – suttogtam. – Ezt el sem hinnéd!
Aztán nevetni kezdtem.
Halkan, hogy senki ne hallja.
Nem azért, mert hirtelen gazdag lettem.
Hanem mert először négy év után úgy éreztem, még van jövőm.
Hétfő reggel, amikor Colin dolgozni ment, Jessica pedig elvitte a gyerekeket, taxit hívtam.
Egy belvárosi ügyvédi irodába mentem.
Richard Sterling, a vagyontervezéssel foglalkozó ügyvéd, udvariasan fogadott.
– Miben segíthetek, Vance asszony?
Óvatosan elővettem a sorsjegyet.
– Azt hiszem, egy kis szerencse ért.
Richard alaposan megvizsgálta.
Aztán felemelte a tekintetét.
– Tudja, mekkora összegről beszélünk?
– Tizenegymillió dollárról.
– Pontosan. És ki tud még erről?
– Senki.
Az ügyvéd lassan bólintott.
– Akkor azt tanácsolom, egyelőre maradjon is így.
A következő hetekben Richard segített a nyeremény jogszerű igénylésében, a szükséges adózási ügyek rendezésében és egy átgondolt vagyonvédelmi terv kialakításában.
Az állami szabályozás által megengedett keretek között igyekeztünk megőrizni a magánéletemet.
A ténylegesen kézhez kapott összeg az adók és az egyösszegű kifizetés feltételei miatt jóval kisebb lett a meghirdetett nyereménynél.
De még így is több pénzem maradt, mint amennyit valaha elképzeltem.
Richard egy délután megkérdezte:
– Margaret, mi az első dolog, amit szeretne megvásárolni?
Sokáig gondolkodtam.
– Egy helyet, ahol senki sem érzi úgy, hogy útban vagyok.
Az ügyvéd arca ellágyult.
– Akkor kezdjük ezzel.
Először azonban az unokáim jövőjéről akartam gondoskodni.
Lucasnak és Emilynek külön oktatási alapot hoztunk létre.
Olyan feltételekkel, amelyek biztosították, hogy a pénzt a tanulmányaikra fordíthassák, de a szüleik ne vehessék ki saját céljaikra.
Nem akartam megbüntetni a gyerekeket azért, mert a szüleik nem becsültek meg.
Aztán Richard egy érdekes hírt hozott.
– Margaret, van valami, ami talán érdekelheti.
– Mondd csak.
– A ház, amelyben Colinék laknak, jelenleg bérelt ingatlan, ugye?
– Igen.
– A tulajdonosa, egy idős texasi férfi, el szeretné adni. Már hónapok óta vevőt keres.
Meglepődtem.
– Tényleg?
– Igen. Befektetési lehetőségként szóba jöhet.
Néhány napig gondolkodtam.
Aztán úgy döntöttem, megvizsgáljuk.
Nem bosszúból.
Akkor még nem.
