– Tehát azért költöztetnétek el, mert Lucas nagyobb szobát szeretne?
Colin fáradtan felsóhajtott.
– Anya, ne így fogd fel!
Jessica megfogta a kezemet.
– Margaret, te már hetvenhárom éves vagy. Gondolnod kell a jövődre.
A tekintetem végigsiklott rajtuk.
A fiamon.
A menyemen.
A gyerekeken.
Lucas zavartan az asztalt nézte.
Emily pedig halkan megkérdezte:
– Nagyi, akkor nem fogsz többé velünk lakni?
Jessica azonnal rászólt.
– Emily, ne zavarj!
A kislány elhallgatott.
Én pedig lassan becsuktam a prospektust.
– Mikorra tervezitek a költözést?
Colin megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Január elsejére.
November közepe volt.
Még másfél hónapom sem maradt volna.
– Már befizettetek valamit?
Jessica büszkén bólintott.
– Csak egy visszatéríthető foglalót. Természetesen a végső döntéshez még neked is alá kell írnod a papírokat.
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
Eszembe jutott Arthur utolsó kérése.
Ne hagyd abba az életet csak azért, mert én elmegyek.
Aztán eszembe jutott a sárga házikó Charleston mellett.
A verandája.
A rózsái.
A kék kanapé.
És az a csend, amelyben végre boldog lehetnék.
Kinyitottam a szemem.
Elmosolyodtam.
– Rendben. Egyetértek.
Jessica döbbenten pislogott.
– Tényleg?
– Igen.
Colin arcán olyan megkönnyebbülés jelent meg, amely jobban fájt, mint bármelyik sértés.
– Köszönöm, anya! Tudtam, hogy megérted!
Jessica elégedetten hátradőlt.
– Látod, Colin? Mondtam, hogy Margaret belátja, mi a legjobb neki.
Én csak mosolyogtam.
Mert ők még nem tudták, hogy már megvan a saját otthonom.
És hogy az a ház, amelyben éppen a kiköltöztetésemet tervezték, hónapok óta az én tulajdonom volt.
Aznap éjjel felhívtam Richardot.
– Készen állok.
Az ügyvéd egy pillanatra elhallgatott.
– Biztos benne, Margaret?
– Teljesen.
– Akkor előkészítjük a szükséges értesítéseket.
A ház bérleti szerződése hónapról hónapra megújuló megállapodás volt.
Richard a helyi előírások és a szerződés alapján ellenőrizte, milyen határidővel és módon lehet jogszerűen megszüntetni a bérleti jogviszonyt.
A szükséges írásos értesítést december elsejére időzítettük.
Az ingatlant később értékesíteni akartam.
Nem szerettem volna többé olyan házhoz kötni a vagyonomat, ahol az én jelenlétemet tehernek tekintették.
Richard még egyszer megkérdezte:
– Szeretne személyes levelet is mellékelni?
– Igen.
– Mit írjunk bele?
Sokáig gondolkodtam.
Aztán elővettem egy üres papírt, és kézzel kezdtem írni.
Nem akartam megalázni a fiamat.
Nem akartam bosszút állni a menyemen.
Csak azt szerettem volna, hogy végre megértsék, mit tettek.
November harmincadikán este becsomagoltam.
A bőröndöm az ajtó mellett állt.
Arthur fényképét gondosan puha kendőbe tekertem.
A régi, kék kötött kardigánomat is eltettem.
Azt, amelynek zsebében tíz hónappal korábban elrejtettem a nyertes sorsjegyet.
Megsimítottam az anyagát.
Aztán leültem az ágy szélére, és halkan megszólaltam:
– Arthur, holnap végre hazamegyek.
Másnap reggel fél kilenc előtt néhány perccel megszólalt a csengő.
Pontosan nyolc óra huszonhét perc volt.
A konyhában ültem.
Fekete kávét ittam.
Colin köntösben ment ajtót nyitni.
Egy futár vastag, hivatalos borítékot adott át neki.
– A&M Property Holdings – olvasta hangosan.
Aztán feltépte.
Az első oldalt gyorsan átfutotta.
A homloka összeráncolódott.
– Mi a fene ez?
Jessica éppen akkor lépett le a lépcsőn.
– Mi történt?
Colin elsápadt.
– A tulajdonos felmondja a bérleti szerződésünket.
Jessica megdermedt.
– MICSODA?!
Colin újra elolvasta.
– Az ingatlant el akarják adni. A levél szerint a szerződés megszüntetése a jogszabályoknak megfelelő határidővel történik, és a megjelölt időpontig kell kiköltöznünk.
Jessica kikapta a kezéből a papírt.
– Ez lehetetlen! Most vettük meg Lucas új bútorait!
A fiam remegő kézzel lapozott tovább.
Ekkor egy második boríték hullott ki a dokumentumok közül.
A címzésen ez állt:
Colin Vance részére – személyes.
Colin kinyitotta.
A kézírásomat azonnal felismerte.
Lassan olvasni kezdett.
„Drága Colin!
Amikor négy évvel ezelőtt megkértél, hogy költözzek hozzátok, azt hittem, azért teszed, mert szeretsz, és szeretnél mellettem lenni Arthur halála után.
