- RÉSZ
„Ha magánkórházban akarsz szülni, kérj pénzt a szüleidtől. Nincs egy fillérem sem” – mondta a férjem, miközben véreztem a sürgősségi hordágyon.
Még mindig emlékszem a monitor hangjára, és arra, ahogy Daniel kerülte a tekintetét. Hat évig voltam házas. Olyan sokáig vártunk az első gyermekünkre, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ezeket a szavakat hallom majd azon az estén, amikor a világra jött.
Mariana vagyok, harminchárom éves, és Querétaróban laktunk, az apósomék kétszintes házában. Esküvői ruhákat készítettem és ruhaátalakításokat végeztem; Daniel egy építőipari cég anyagait felügyelte. Az apja, Don Ernesto, komoly ember volt, meg volt győződve arról, hogy a feleségeknek türelmesnek kell lenniük. Az anyósom, Doña Carmen, gyakran mondogatta, hogy a fia dühös lett, mert túl sokat dolgozott.
Azokban a korai években Daniel szerető volt. Amikor még nem estünk teherbe, és a család minden decemberben megkérdezte, hogy mikor érkezik a baba, megölelt, és azt mondta, hogy mi ketten már egy család vagyunk. Ezért sírtunk együtt, amikor végre megjelent a második csík a teszten.
Körülbelül 380 000 pesót takarítottunk meg. Ennek több mint a fele a megbízásaimból, a ruhák varrásából hajnalig, és a szüleim esküvői ajándékába kapott pénzből származott. Daniel kezelte a számlát, ahol szinte mindent tartottunk. Én megőriztem az átutalások bizonylatait, de soha nem kértem tőle a kimutatást. Azt hittem, a bizalom a házasság része.
A változások a terhesség hatodik hónapjában kezdődtek. Daniel késve érkezett, elrejtette a mobiltelefonja képernyőjét, és az udvaron fogadta a hívásokat. Ha bármit kérdeztél tőle, mindig bosszankodott.
– Ne csinálj a munkámból kihallgatást, Mariana.
Egyik délután megjelent Karla, az építőipari cég beszállítója. Harminc év körüli lehetett, elbűvölő mosolya volt, és túl sokat tudott rólunk: a ruháimról, az orvosi időpontjainkról, sőt még a baba nevét is. Két nappal később küldött egy kosár terhesgondozási terméket. Az anyósom azt mondta, hogy nagyon figyelmes fiatal nő. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de úgy döntöttem, hogy hallgatok.
Az utolsó ultrahangvizsgálaton az orvos figyelmeztetett minket, hogy a baba szíve időnként lelassul. Azonnal menjünk be, ha vérzést vagy erős összehúzódásokat tapasztalunk. Daniel hallgatott az utasításokra, és megfogta a kezem. Azon a délutánon még mindig hittem abban, hogy bármi is történjen, velem lesz.
Hajnali háromkor elviselhetetlen fájdalom ébresztett. Amikor felébredtem, vért vettem észre a lábaimon. Az apósom elvitt minket egy közeli klinikára; az orvos azt javasolta, hogy szállítsanak át egy olyan kórházba, ahol van szülészeti és újszülött-felszerelés, hogy jobban megfigyelhessék a babát.
Ekkor kértem meg Danielt, hogy használja a megtakarításainkat.
– Már nem léteznek – felelte, tekintetét a földre szegezve.
–Hogy érted azt, hogy nem léteznek? Ez hat évnyi munka!
– Belekevertem őket néhány üzletbe. Ha valami drágát akarsz, egyeztess a szüleiddel.
Anyám levett két arany karkötőt, hogy pénzt szerezzen. Don Ernesto követelte, hogy azonnal helyezzenek át. És éppen amikor a mentősök tolták a hordágyamat, megszólalt Daniel mobilja. Ránézett a képernyőre, motyogott valamit, hogy vészhelyzet van az építkezésen, majd elment.
A mentőautó anyámmal mellettem távozott. A férjem meg sem kérdezte, hogy a fiunk túléli-e.
- RÉSZ
Órákig tartó fájdalom és megfigyelés után délután megszületett a fiam. Az orvos végül megengedte, hogy a mellkasomon tartsam: alig több mint három kilót nyomott, és tökéletesen lélegzett. Mateónak neveztem el, ahogy Daniellel megegyeztünk, amikor még arról álmodoztunk, hogy együtt köszönthetjük.
Anyám sírt, amikor meglátta. Apám már beszerezte a foglalót, Don Ernesto pedig vörös szemekkel érkezett. Csak a baba apja hiányzott.
