– És azt hiszed, ez elég ahhoz, hogy 180 000 peso adósságot halmozz fel, amiről még csak nem is tudok?

Doña Carmen most először nem talált mentséget a fiának.

Aznap délután apám elkísért Laura irodájába, aki egy családi jogász volt, és abban is útmutatást adott nekünk, hogyan dokumentáljuk a lehetséges hamisítást. Laura sokkal körültekintőbb volt.

„Csak azért, mert egy tartozás megjelenik a házasság során, nem jelenti automatikusan azt, hogy egyenlően kell felosztani” – magyarázta. „Át kell néznünk a dokumentumokat, a beleegyezést, a pénz tervezett felhasználását és a házastársi vagyonjogi rendszert. Az aláírás kérdése pedig jogi véleményt és a megfelelő eljárást igényel.”

Amikor elmondtam neki a Mateo elleni fenyegetést, megkért, hogy ne keverjem össze Daniel szavait egy bírósági végzéssel. Bizonyítanunk kellene, hogy ki gondoskodik a babáról, mennyi a jövedelmem, és milyenek lesznek az életkörülményeink. Az anyaság nem mentesített a bizonyítás alól, de az sem tett alkalmatlanná, hogy önálló vállalkozó vagyok.

Egy teendőlistával távoztam.

Tizenegy nappal a szülés után a szüleimhez költöztem. Mateót vittem a karjaimban; apa vigyázott a varrógépemre és egy doboz füzetre. Anyám egy kis hálószobát készített elő a terasz mellett.

Elkezdtem átnézni az elmúlt hat év átutalásait. Voltak köztük ügyfelektől kapott kifizetések, anyagszámlák, megrendelésekkel teli üzenetek és havi befizetések, amiket Danielnek küldtem családi megtakarításként. Minden egyes megtalált nyugta egy darabka volt az életéből, amit megpróbált kitörölni egy egyszerű „nem maradt semmi” kijelentéssel.

Egyik pénteken megjelent Doña Carmen. Bejelentés nélkül érkezett, és négyszemközt szeretett volna beszélni velem. Leült a széke szélére, elővette a mobiltelefonját, és megmutatta nekem az átirányítást.

„Két héttel Mateo születése előtt kölcsönadtam Danielnek 55 000 pesót” – vallotta be. „Azt mondta, fizetni akarja a kórházi tartózkodásodat anélkül, hogy aggódnod kellene. Megkért, hogy ne mondjam el neked, hogy meglephessen.”

Nem tudtam azonnal válaszolni. Amíg én babaruhákat varrtam, ő is pénzt kapott a saját anyjától, a terhességemet ürügyként használva fel.

„Azért védtem meg, mert hittem benne, hogy jó férj” – folytatta könnyekkel a szemében. „Azt mondta, hogy a pénz majd gondoskodik rólad.”

„Nem törődött velem, asszonyom. Még csak ott sem volt, amikor a fia megszületett.”

Doña Carmen letette a telefont az asztalra. Láttam, ahogy sír, és megértettem, hogy őt is becsapták. Ez nem törölte el a múltból azokat az éveket, amikor arra kért, hogy hallgassak, de most először felhagyott azzal, hogy mentegetőzzön.

Egy héttel később kaptam egy üzenetet Karlától. Találkozni akart velem, hogy információt adjon a pénzzel kapcsolatban. Mielőtt beleegyeztem volna, konzultáltam Laurával. Egy forgalmas kávézóban találkoztunk; magammal vittem a kérdések másolatait, és Mateót anyámnál hagytam.

Karla nem hasonlított arra a magabiztos nőre, aki belépett a házunkba. Sötét karikák voltak a szeme alatt, és alig nézett fel a csészéjéből.

– Tudtam, hogy Daniel nős – vallotta be. – Azt is tudtam, hogy babát vársz. Azt mondta, hogy ti ketten már nem vagytok igazi pár, és hogy a szülés után külön fogtok élni.

– Mi történt a pénzünkkel?

Beszélgetéseket és számlákat mutatott. Daniel kifizette egy kozmetikai üzlet üzletének bérleti díját, amit Karla meg akart nyitni; aztán vásárolt árut, bútorokat, és fedezte több hónapnyi kiadást. Azt mondta neki, hogy a ház, ahol laktunk, az övé, és hogy ha elválik, kettőjüknek lakást épít az emeletre.

– A ház a szüleidé – feleltem.

Karla összeszorította a száját.

Aztán mutatott nekem egy üzenetet, amitől elállt a lélegzetem. A nő a nagy kölcsönről kérdezte, aggódva a hitelezők hívásai miatt. Daniel így válaszolt: „Mariana neve szerepel a szerződésben. Ha bármi baj történik, az a pár adóssága.” Karla azt írta: „Aláírta?” Azt válaszolta: „Még azt sem tudja, mennyit takarított meg.”