Eltelt az első éjszaka. Aztán a második. Daniel nem vette fel a hívásaimat. Rövid üzeneteket küldött, hogy még mindig elfoglalt. Az apósom aggódva felhívta egy ismerősét az építőipari cégnél. A férfi megerősített valamit, ami megdöbbentett minket: Daniel több nap szabadságot kért családi okok miatt. Az építkezésen nem volt vészhelyzet.
Azon a délutánon felhívott az unokatestvérem, Lucia, aki egy másik magánkórházban dolgozik ápolónőként.
– Mariana, kérdeznem kell valamit. Daniel veled volt, amikor Mateo megszületett?
– Nem. Miért?
Küldött egy folyosóról készített fényképet. Felismertem Danielt a felvételi pult előtt, egy gyógyszertári szatyorral a kezében. Mellette Karla ült, a nő, aki ajándékokat küldött nekem, és békés szülést kívánt.
Mielőtt magamhoz térhettem volna a sokkból, Don Ernesto bevallotta, hogy Daniel 70 000 pesót kért tőle az átszállításom során. SMS-ben biztosította, hogy sürgős császármetszésre van szükségem, és hogy a kórház nem akar várni a fizetésre. Az apósom minden kérdés nélkül átutalta a teljes összeget.
– De nekem nem császármetszést csináltak – suttogtam.
– Tudom, lányom. Később tudtam meg.
A negyedik napon Roberto, Daniel legjobb barátja jött el gratulálni nekünk. Ajándékot hozott Mateónak, és egy váratlan kérdést: tudni akarta, hogy felépültem-e abból a feltételezett komplikációból, ami miatt Daniel 45 000 pesót kellett kölcsönkérnie tőlem.
A két férfi 115 000 pesót adott át, abban a hitben, hogy megmentik az életünket. Én egy fillért sem kaptam. Don Ernesto visszaszerezte a karkötőket, amiket anyám zálogba adott, és személyesen adta vissza nekik, szégyellve magát.
Daniel az ötödik napon tért vissza, az inge gyűrött, az arca kimerült. A szüleinket és Robertót a nappaliban találta, amint várták. Az átutalások és a fénykép az asztalon voltak.
„Karla a kollégám. Rosszul érezte magát, és senki sem volt, aki segített volna neki” – állította.
„És Mateo?” – kérdeztem. „Volt neki apja?”
Amikor követeltük a megtakarítások és hitelek elszámolását, megígérte, hogy egy napon visszafizeti őket. Mondtam neki, hogy válni akarok. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, olyan hidegséggel mosolygott, amilyet még soha nem láttam rajta.
„Egy házasság minden adósságát fel kell osztani, Mariana. És ha veszekedsz, kérhetem a felügyeleti jogot is. A varrásoddal alig keresel valamit.”
Féltem, de azt válaszoltam, hogy attól a pillanattól kezdve mindent dokumentumokkal kell majd igazolni.
Másnap megjelent Don Ignacio, egy kereskedő, aki ismerte Danielt. Volt egy 180 000 pesós kölcsönszerződése, állítólag építőanyagok vásárlására. Azt mondta, hogy ketten vettük fel a kölcsönt, és hogy a határidő lejárt.
Kinyitottam a dokumentumot. Két név állt rajta, Danielé és az enyém. Alattuk egy aláírás, ami feltűnően hasonlított az enyémre.
Volt egy probléma: soha nem láttam azt a szerződést, és egyetlen oldalt sem írtam alá.
- RÉSZ
Don Ignacio úgy nézett rám, mintha egy adósság elől próbálnék megmenekülni.
– Mariana asszony, a férje azt mondta nekem, hogy mindketten beleegyeztek. Hogy azért nem tudott eljönni, mert érzékeny terhessége volt.
Megkérdeztem tőle, hogy találkozott-e már velem aznap előtte. Megrázta a fejét. Aztán megerősítette, hogy a 180 000 pesót kizárólag Daniel számlájára utalta be.
„Szóval valaki az engedélyem nélkül használta a nevemet” – mondtam neki. „Nem foglak semmivel vádolni, de olyan aláírást sem fogok elfogadni, ami nem az enyém.”
Apám, Joaquín, megkérte, hogy őrizze meg az eredetit, és engedje meg, hogy fényképeket készítsünk. Don Ignacio beleegyezett, bár habozott. Neki is hazugságokat meséltek.
Az anyósom még mindig közbe akart lépni.
–Lehet, hogy Daniel azért írt alá mindkettőjükkel, mert Mariana terhes volt. Házasok, ismerik egymást.
Nehéz szívvel néztem rá.
