Szégyent és haragot éreztem, de nem azért, mert megbíztam benne. Ami fájt, az az volt, hogy rájöttem, hogy a bizalmam a tervének része volt.

„És miért kerültél kórházba azon az éjszakán, amikor Mateo megszületett?” – kérdeztem.

–Erős hasi fájdalmaim voltak. Vizsgálatokat végeztek rajtam, és megfigyelés alatt tartottak. Daniel velem volt. Tudtam, hogy kórházba kerültél, de azt mondta, hogy a családoddal vagy, és nincs veszély.

Karla olyan üzeneteket is mutatott, amelyekben Daniel elmagyarázta, hogy több pénzhez jutna, ha kihasználná Karla feltételezett szülészeti vészhelyzetét. A számlái szerint több átutalás is előlegeket jelentett a kórházban, ahol Karla ápolódott, valamint a vállalkozásához kapcsolódó számlákat is.

– Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem – mondta. – Mindent át akarok adni, mert most azt állítja, hogy én vettem el a pénzét.

Elfogadtam a másolatokat és elmentem. Elismertem a felelősségét a részvételéért, tudván, hogy van egy terhes feleségem, de a döntés, hogy kiürítsük a számláinkat, hazudjunk a szüleinknek és hamisítsunk egy aláírást, Danielé volt.

Laura dátum szerint rendszerezte a bizonyítékokat. Először a közös megtakarításokból kivett összegek következtek, amelyek összefüggésbe hozhatók voltak a vállalkozás kifizetéseivel. Aztán a Don Ignaciotól kapott kölcsön és a Karlának befizetett befizetések. Ezután Doña Carmentől kapott 55 000 peso, amelyet az orvosi költségeimmel kapcsolatos hazugság révén szereztek meg. Végül a szülésem napján Don Ernestótól kapott 70 000 és Robertótól kapott 45 000 peso.

Nem tudtunk azonnal rekonstruálni minden egyes pesót. Néhány tranzakcióhoz megfelelő csatornákon keresztül beszerzett banki adatokra volt szükség. De a beszélgetések egybeestek több befizetéssel is, és az üzenetek, amelyeket Daniel a hitelezőknek küldött, mind ugyanazt a kitalált történetet ismételgették: vészhelyzeti beavatkozás küszöbén állok.

Amikor megláttam Laura asztalán az idővonalat, először törtem ki könnyekben anélkül, hogy megpróbáltam volna leplezni. Emlékeztem, amikor anyám levette a karkötőit, Daniel pedig azt mondta, menjek el egy olcsó kórházba. Nem mintha nem lett volna pénze gondoskodni rólunk. Úgy döntött, hogy egy másik életben elkölti, és amikor többre volt szüksége, az én fájdalmamat használta fel arra, hogy megszerezze.

Daniel azonnal felhívott, amint megtudta, hogy Karla beszélt velem.

„Tönkreteszel!” – kiáltotta. „Nem elég neked, hogy elvitted a gyereket?”

– Nem én vettem el tőled Mateót. Azon az éjszakán hagytál el, amikor megszületett.

– Meg fogom fizetni, amivel tartozom.

– Akkor kezdd azzal, hogy elmondod az igazat, és hagyd abba a nevem használatát.

Remegő kézzel tettem le a telefont. Abban a pillanatban nem éreztem magam bátornak. Rettegtem az adósságoktól, a gyermekelhelyezési vitától, és attól, hogy nem tudom majd eltartani a fiamat. De másnap bementem az irodába egy újabb mappával, tele számlákkal. Ez is bátorság volt: megtenni, ami szükséges volt, még akkor is, amikor a félelem még mindig ott volt.

Don Ernesto néhány héttel később meglátogatott minket. A teraszon maradt, és nézte, ahogy Mateo a babakocsiban alszik.

„Mindig azt mondtam, hogy a nőknek engedniük kell a derekuknak, hogy megőrizzék a békét” – vallotta be nekem. „Nem fogtam fel, hogy ezzel azt tanítom a fiamnak, hogy valaki más fogja viselni a hibái következményeit.”

– Nem fogadtad el a pénzt, Don Ernesto.

– Nem. De sokszor kértem csendet, amikor választ érdemeltél volna.

Azt mondta, nem fog könyörögni, hogy menjek vissza Danielhez. Ha válni akarok, tiszteletben tartja a döntésemet. Aztán engedélyt kért, hogy megölelhesse az unokáját. Mateo a kis kezével átfogta az egyik ujját, mire a férfi elfordította az arcát, hogy ne lássa sírni.

Doña Carmen lassan közeledett. Amikor végre megérkezett, nem hozott drága ajándékokat. Néhány kimosott és összehajtott takarót hozott. Bocsánatot kért, amiért minden alkalommal engem hibáztatott, amikor a fia elvesztette a türelmét.